14 éves voltam, mikor egy “kedves” ismerős felvilágosított, hogy a szüleim nem a vérszerinti szüleim, s hogy a szülő anyám nem volt rám kíváncsi. Gondolhatjátok, mit éreztem. A lábam alól kihúzták a talajt. Sajnos nem volt sok szeretetben részem gyermekként, de tisztességre, becsületre neveltek, és boldog vagyok, mert kaptam egy esélyt az örökbefogadó anyukámtól és apukámtól az életben. (Mindig is őket szerettem, és az emlékük örök bennem.)
Talán akkor kezdődött a “valahova tartozás” keresése. A környezetünkben élők, az osztálytársaim, a tanáraim szerettek, mert tisztelettudó, segítőkész gyerek voltam, de akkor mégis elöntött a fájdalom, hogy igazából nem tartozom sehova.
Be akartam bizonyítani magamnak és másoknak, talán én is fontos lehetek, én is kellek valakinek, én is egy csapat tagja vagyok.
Én voltam a legboldogabb ember, amikor a középiskolában megadatott erre a lehetőség, és a női kispályás labdarúgó csapat kapusaként, csapatkapitányaként magamra ölthettem a gimnázium hosszú ujjú pamut mezét. Használt volt, sok helyen szakadozott, de én büszkén viseltem 3 évig, és nagyon vigyáztam rá. Sokszor felvettem az utcára is.
Ezért is örülök annyira, hogy 52 évesen bekapcsolódtam az Ötpróba sorozatba, mert ez egy olyan közösség, melynek jó tagja lenni, és átélhetem ismét azokat az élményeket, amiket kamasz focistaként.
Tavaly október vége óta már gyűjtöttem 37 pontot, és nagyon várom a holnapi napot, mert akkor meglehet a 40. Nekem nagyon nagy örömet szereztek ezekkel az ajándékokkal. Sajnos a vírus miatt a tréning megszerzése már csak álom marad, de majd a párizsi melegítőre lesz 3 évem.
