A tavalyi Siófoki félmaraton után újra Marcival vágtunk neki az év végi Balaton-parti 21 km-es futómókának, de ez nem a második közös versenyünk volt! Kőbányán és Zsámbékon 10-11 km körüli távot futottunk, Siófokon pedig mindkét évben 21-et. Vagyis…De erről majd kicsit később.
Borús időben utaztunk a Balaton-partra hármasban, mivel Edit is velünk tartott, és egészen véletlenül ő is egy látássérült futót kísért, csak a miénkénél jóval gyorsabb tempóval. Az autópályán belefutottunk egy jó kis zuhéba és mivel Siófokon is potyogott valami odafentről (mondjuk a rajtnál már nem), maradtam a hosszú nadrágnál.
Nem igazán tudtam, milyen teljesítményre számíthatok. Az utóbbi időben nem túl sokat futottam, ráadásul az elmúlt hetekben pár kilométer után szinte minden alkalommal fájdogálni kezdett a jobb vádlim külső oldala. Viszont a tempóm nem volt olyan rossz. Így aztán egy újabb 2:10 körüli időt sem tartottam elképzelhetetlennek, persze csak abban az esetben, ha a lábaim végig engedelmeskednek.
Siófokon gyors átöltözés, csomagleadás, egy vízparti fotó, majd 12:30-kor amolyan második fogásként – csak tudnám, mi volt az első – nekivágtunk a 21 km-nek. Az időjárásra egy szavunk sem lehetett: kellemes novemberi szürkeség, a külső vízhűtés ekkorra már megszűnt, a belső még váratott magára, a napsütést pedig továbbra is nélkülöznünk kellett. Mentünk is amennyire bírtam, amennyire ésszerűnek tartottam és az első 5 kilométeren egész egyenletes tempót sikerült összehozni: 6:00, 6:10, 6:08, 6:10, 6:10.
Rögtön a rajt után átvergődtünk a már jól ismert 5-6 fekvőrendőrön, aztán jött a kanyargás a város utcáin. Nem követtem, merre járunk, helyismeret nélkül nehéz is lett volna, de volt egy időszak, mikor azt éreztem, mindig ugyanabba az irányba kanyarodunk. Lehet, hogy egy négyszögön futunk körbe-körbe? 😀
Az 5 km-nél lévő frissítőt kihagytuk, miközben azon tűnődtem, milyen hosszú lehet a már jól ismert part menti egyenes, mennyit kell még odáig futnunk. De volt valami, ami még ennél is jobban foglalkoztatott. Talán 3-4 km körül – lehet, már hamarabb is – elkezdett fájni a lábam. Annyira nem volt vészes, de a fájdalom erősödött és átment vándorfájásba: hol a vádlimat éreztem, hol a sípcsontomat, hol a bokámat. Most mit csináljak?
Abban biztos voltam, hogy nem fog elmúlni. A futásban egyelőre nem akadályozott, de túlerőltetni, lesérülni sem akartam. A kihagyott frissítőpont után Marcival is megosztottam a jó hírt és rövid gondolkodás után döntöttem: megállunk, befejezzük. Nagyjából a táv felénél jártunk ekkor, szóval 4-5 km várt még ránk, az eddigieknél jóval lassabban. 🙂
Lementünk a vízpartra, de annyi hadd ne minősítsem futó foglalta el a betoncsíkot, hogy jobbnak láttuk, ha a rajtközponthoz egy másik úton megyünk vissza. Így legalább nem fájdítják a szívemet, nem emlegetik a felmenőinket, miért pont ott sétálunk. Útközben átbeszéltünk néhány aktuális klímával kapcsolatos kérdést és eldöntöttük, ha Edit is rábólint, a befutó után eszünk valami finomat, és ha már a Balaton mellett vagyunk, legyen az egy olyan étel, melynek fő alkotóeleme egész életét vízben töltötte. 🙂 Így is lett.
Miután Editék célba értek, a sikeres versenyért cserébe az Öreg Halász Vendéglőben mindhárman – még a gyevi bíró is, pedig ő meg sem érdemelte – ettünk egy harcsából készült halászlevet és egy harcsapaprikást juhtúrós sztrapacskával, hogy az elégetett kalóriákat pótoljuk. 🙂
Séta közben sokat tűnődtem, helyes volt-e feladni a versenyt, de ha ott nem derült volna ki, a házunk előtt a kocsiból kiszállva egyértelmű választ kaptam, jobb döntést nem is hozhattam volna. Mindegy! Olykor ez is megtörténik. Nem lehet minden versenyen zökkenőmentesen célba érni. És emiatt lelkiismeret-furdalásom sem lehet.
Azt viszont egyáltalán nem bánom, hogy elmentünk, futottunk, amíg lehetett, így is szuper napunk volt!
