Az elmúlt hétvégéig csak egyszer, 2017 őszén fordult elő, hogy az Ötpróba program keretében nem futóversenyen gyűjtöttem a pontokat, hanem túrán. A hónap utolsó vasárnapján aztán újra sarokba hajítottam a futócipőt, és Mercivel nekivágtunk a második erdei kirándulásnak.
A februári kínálatot böngészve két eseménnyel szemeztem, és ezúttal – kivételesen – a távolság döntött, valahogy most nem volt kedvem Kaposvárra utazni. No meg attól is tartottam, ha a verseny előtt hó, ónos eső esne, csak nadrágféken tudnám teljesíteni a távot. Így maradt a Tavaszváró gyalogtúra a Nyakason.
A túratársam Merci lett, akit még ősszel mesébe illő módon ismertem meg a 4–6-os villamoson, és futókapcsolatunk 🙂 azóta is tart. Mivel Merci komoly túrázó, a hosszabb, 16 km-es versenyre neveztünk, de számomra sem tűnt legyőzhetetlennek a táv. Nem is volt az!
Jó korán, kevéssel 7 óra után Merciék már a házunk előtt vártak rám, így egy órával később bele is vethettük magunkat a sűrű erdőbe. 🙂
A zsámbéki Zichy Miklós Általános Iskolából indultunk, és kezdésként hosszan „sétáltunk” a település egyik néptelen utcáján, kicsit hosszabban is, mint kellett volna. Még szerencse, hogy időben eszméltünk, így csak 300–400 métert kellett visszasétálnunk, bár szerintem volt az 3 km is. 😀
És mi történt a túrán?
Megmásztunk néhány emelkedőt, de egyik sem izzasztott meg különösebben.
Futottunk pár száz métert egy nyitottabb részen, kabátban, bakancsban, futómadzag nélkül, pedig a kötél ott lapult a hátizsákban.
„Versenyeztünk” egy párral. Hol ők előztek le minket, hol mi őket. Utoljára a túra végén az iskola bejáratánál találkoztunk, de hogy melyikünk ment be hamarabb…
A hűvösebb, felázott szakaszokon gyakoroltuk a sasszé mozdulatait.
A forralt bornak köszönhetően – időlegesen – új formát varázsoltam a kulacsomnak.
Néhány szem aszalt gyümölcsön és a forralt boron kívül semmit sem ettünk.
Ahol csak lehetett, tempósan gyalogoltunk.
Sikerült túlöltözni, de a reggeli mínuszok után ki gondolta, hogy így felmelegszik az idő…
És közben beszélgettünk, hülyeségeket és olykor komolyságokat is. 🙂
Készítettünk néhány fotót és az utolsónál – mivel önállósodni próbáltam – majdnem beledőltem egy árokszerűségbe. 🙂
És mindehhez társult egy szuper segítő.:)
Az elején, mikor még sokat járt a szám, azt mondtam Mercinek, onnan fogja tudni, hogy elfáradtam, hogy kevesebbet beszélek. De a bő négy óra alatt ilyen nem nagyon fordult elő. Az utolsó ellenőrzőpont után, ahonnan – állítólag – még 2,5 km várt ránk, már kezdtem türelmetlenné válni, de itt sem panaszkodtam. És egyszer csak odaértünk!
Megkaptuk az utolsó pecsétet, az oklevelet és egy jelvényt, majd a szervezők jóvoltából ettünk egy tányér gulyást.
Egyikünk sem tűnt fáradtnak, de lehet, csak jól lepleztük. Mert anélkül, hogy meghirdettük volna, a buszon rendeztünk egy kétszemélyes ásítóversenyt, aminek végül nem lett győztese, pedig mindent megtettünk annak érdekében, hogy leásítsuk a másikat. 🙂
