A mostani sűrű hétköznapjaim és hétvégéim után már nagyon vártam, hogy újra egy ötpróbás esemény következzen. A téli időszak miatt nem dúskáltam lehetőségekben, de szerencsére a Valentin-napi Föld Alatti Futás csak rám (és sokunkra) várt. A távon nem gondolkoztam sokat, jöhetett egy újabb félmaraton.
Míg januárban nem éreztem különösebb izgatottságot a Zúzmara előtt, most valahogy felfokozottabb állapotban vártam a versenyt. A szokásos esti futások, reggeli úszások alatt többször is eszembe jutott, hogy de jó lesz újra a föld alatt futni. Különösebb cél nem volt a verseny előtt, bár ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy a BBU-s versenyeken mostanában rendre dobogóra állhattam, jó lenne ezt a sort folytatni.
Persze, ha valaki a legjobbját akarja nyújtani, nem árt, ha a verseny előtti romantikus vacsorán nem eszi magát tele, de szerencsére komolyabb tünetek nélkül utazhattam szombat reggel a Rottenbiller park felé. Mivel a rajtszámot a héten korábban felvettem, így a versenyközpontnál csak a ruhatár és a bemelegítés várt (na és persze az a hely, amit nem nevezünk nevén…). A bemelegítés után, a gyönyörű napsütéses időben jöttem rá, hogy valószínűleg le kéne vennem egy réteget, mert melegem lesz. Erre sajnos már nem jutott idő, így aztán irigykedve néztem azokat a sporttársakat, akik rövidnadrágban, rövid ujjúban vágtak neki a távnak a rajt után.
Szokásomhoz híven nem volt részletes tervem a versenyre, egy adott tempót fixen tartani pedig nem tudok, ezért úgy döntöttem, az élbollyal próbálok maradni. A pálya a megszokott útvonalon haladt, felfutottunk az Óhegy parkba, ott egy kör után következett a fellélegzést hozó hosszú lejtő a Csajkovszkij parkhoz, ahonnan már pillanatok alatt a pincerendszerbe jutottunk.
A tárnákban a szokásos atmoszféra fogadott minket, a jól kivilágított részeket sejtelmes, csak néhány mécsessel jelölt szakaszok követték. A Valentin-nap apropóján elfutottunk két Cupido mellett is. Eddigre a közvetlen élmezőnyben hárman maradtunk, a nedves-csúszkálós részek miatt érezhetően visszafogottan haladtunk. A pincékből kijutva hamarosan már a második körünknek álltunk neki.
Ahol a lelkesedésünk továbbra sem csökkent, rendületlenül követtük a felvezető bringásokat, aztán a pincerendszerben is egymás sarkát tapostuk. Hármunk közül egyikünknek sem sikerült elhúzni a többiek elől, közösen tartottuk a 4 perc körüli kilométereket. Élveztem a futást, csak a meleg kezdett megviselni.
Így aztán számomra a táv legnagyobb küzdése a harmadik kör elején jött el, amikor – valószínűleg már vérvörös fejjel a melegtől – újra fel kellett futni a Bebek utca – Harmat utca emelkedőin. Lemaradni nem maradtam le, társaimat is megviselhette a dolog. Valószínűleg mind megkönnyebbültünk, amikor a futókör után az Ihász utca lejtőjéhez értünk, közben megkezdve a mezőny végének előzgetését. Egymást viszont továbbra is tartottuk, úgy nézett ki a pincerendszerre és az utolsó pár száz méterre marad a döntés a helyezéseket illetően.
Végül aztán persze nem így alakult. Szegény Balázs az egyik járat fordulójánál elcsúszott a nedves padlón. Egyből felpattant, de így már kiesett a ritmusból és kissé lemaradt mögöttünk. Nekem erőm már nem maradt, hogy a másik Balázst megelőzzem, így ő nagyjából egy másodperccel előttem ért a célba. Sose volt még ilyen szoros versenyem, és mint utólag kiderült, csak századmásodpercek döntöttek, ugyanis a nettó időnk másodpercre megegyezett. Mégsem bánkódtam az első hely miatt, inkább csak Balázst sajnáltam kissé. Remekül futottunk együtt, motiváltuk egymást, az arany bármelyikünké lehetett volna, egyszóval mindhárman győztesek voltunk – ahogy aznap mindenki, aki teljesítette a kitűzött távot.
