Fura, hogy már számos kőbányai futóversenyen vettem részt, de eddig a Halloween Run valamiért kimaradt. Idén ezt a mulasztásom végre bepótoltam. Noha az egyik legrövidebb távon, de egy nagyon látványos és szórakoztató futáson vagyok túl.
Vasárnap este, a rajt előtt bő egy órával érkeztünk a versenyközponthoz a KÖSZI-hez. A többes szám azért indokolt, mert barátnőm Zsófi és húga Lili is kedvet kapott a futásra. Kivilágított és vibráló versenyközpont fogadott minket, zenével, számos jelmezes és rémisztőre festett futóval. A legnagyobb tömegeket a mi távunk mozgatta meg, a bemelegítők hada szinte az összes négyzetcentimétert ellepte. Miután letudtuk a szokásos dolgokat elbúcsúztam a lányoktól, ők nem siették el, én viszont szerettem volna minél előrébbről rajtolni.
A korábbi pincerendszeres futásaim után idén felkészülten, fejlámpával a fejemen álltam a rajtnál. A szakaszos rajt első hullámával indultam. A kezdeti lelkesedés miatti tumultus a Harmat utcai emelkedő végére megritkult, mire a pincerendszer bejáratához értünk négyen futottunk az élmezőnyben. A föld alatt jó iramban haladtunk én pedig végig igyekeztem tartani a lépést. A szervezők kitettek magukért, a pulzusom nem csak a 4 percen belüli kilométerek emelték a magasba. A frász jött rám, hogy miközben folyamatosan az előttem levőre koncentráltam, egyszer csak hirtelen az egyik oszlop mögül kiugrott és megijesztett minket egy srác.
A látvány, a hangok és a mécsesek nagyon szuper atmoszférát teremtettek, így aztán eléggé bántam, amikor ismét a felszínre értünk. Futottam volna még bent pár kört, mondjuk nem ilyen őrült tempóban (persze ha az ember dobogóra akar állni, ne panaszkodjon…). Ahogy kijöttünk az alagútból nagyon furcsa volt, ahogy megcsapott a meleg. A rajtnál még inkább fáztam, aztán a pincejáratokban teljes komfortban futhattam, hogy a felszínre törve a plusz 4-5 fok megcsapjon.
Az utolsó pár száz méteren megpróbáltam leelőzni az előttem futót, ami később kiderült, hogy eredmény szempontjából rossz döntés volt. Visszaelőzött és lendületben maradt, amit már nem tudtam tartani. Ha nem erőlködöm, csak próbálom vele tartani a tempót, akkor talán lett volna esélyem az aranyra, mivel ő pár másodperccel előttem rajtolt. Csalódásról persze szó sincs, kellemesen kihajtottam magam és még érmet is kaptam. A befutás után pedig a célegyenesben szurkoltam Zsófiéknak. Azt hiszem, aki eljött, nem bánta meg, szóval soha rosszabb vasárnap esti programot!
