Október 23-án már harmadszor vettem részt a Kolonics György emlékére szervezett futóversenyen. Pazar szervezés, szuper pálya és ami a legfontosabb, egy nemes cél.
Ezeknek hála, évről évre egyre többen veszünk részt az eseményen, hogy megemlékezzünk a szomorú sorsú, nagyszerű sportolóról, olimpikonról. Idén a napsütéses, nyárias időjárás csak fokozta az – ilyen eseményeken általában szuper – hangulatot, remek közösségi- és sportélményben volt részünk a nemzeti ünnepünkön.
Most ősszel és télen a szombatjaim betáblázódtak egy önfejlesztő program miatt, ennek köszönhetően számos Ötpróbás programot kénytelen vagyok kihagyni. Szóval minden elérhető lehetőség egy kis sportolásra – mint ez a szerdai futóverseny – szinte felvillanyoz.
Ilyen előzmények miatt érthető, hogy vidáman tartottam reggel a verseny helyszínére, jókedvemet fővárosunk csodás tömegközlekedése sem tudta tompítani, sőt a szép napsütéses idő csak fokozta. Talán érkezhettem volna korábban: ezt leginkább akkor éreztem, amikor negyed 10-kor beálltam a rajtszám átvételhez álló 25-30 fős sor végére, de szerencsére negyed órán belül megoldódott a dolog és mindenre maradt elég időm a 10 órai félmaratoni rajt előtt.
A kevesebb sport miatt mostanság nem érzem magam topformában, ráadásul a szénhidrát raktárakat sem töltöttem fel rendesen a verseny előtt, ezek tudatában a rajtnál közel sem a pályacsúcs megdöntésén morfondíroztam. Egy kényelmes 1:30 körülit akartam futni, de ahogy láttam a mezőny elejének megiramodását, engem is elkapott a hév. A szokásos, sokszor eljátszott hiba, ami később mindig visszaüt. Ott van a fejemben, hogy “Nem vagyok formában, nem szabad elfutni az elejét” és mégis. Mentségemre szóljon, hogy talán nem csak én szoktam így járni.
Szóval megindult a mezőny ki a szigetről, át a vasúti hídon, majd északnak a Duna-parton. Az első 5 km ha nem is könnyedén, de nagyon gyorsan eltelt. A pálya innentől a Duna-parti tájrendezés miatt kicsit eltért a tavalyi és tavaly előttitől, de az élményből nem vesztettünk. Talán a táv feléig bírtam az addigi teljes erővel, onnantól éreztem, hogy már csak 4 percnél rosszabb km-ek fognak jönni. Ezen sajnos a jól elhelyezett négy frissítőállomás sem tudott segíteni, ráadásul az egyre melegebb idő is ellenem dolgozott.
Ilyen gondolatok között a lelkesedésem nem, csak a tempóm hanyatlott. A vasúti összekötő híd újabb megmászása a 19. kilométer táján igazi gigászi harcnak tűnt, a pulzusom is már az egekben járt, de végül én győztem. Onnantól már nem volt megállás, a célba is egész pofás, 1:23:53-as idővel érkeztem, ami egy szuper negyedik helyet ért. Kihajtottam magam, sokkal jobban, mint terveztem, de ezen a pályán valahogy mindig sikerül magamhoz képest jó időket futnom. Nagyon örülök, hogy az október sem maradt Ötpróba esemény nélkül, jövőre pedig találkozunk ugyanott, ugyanolyan lelkesedéssel!
