De hogy az élet mégse legyen olyan egyszerű, az időjárás felelősök aznapra tikkasztó, 30 fok fölötti hőséget ígértek… 😀
Futótársam Gergő lett, immár második alkalommal, bár a júniusi virtuális 10 km csak nevében volt verseny, amúgy pont olyan volt, mint bármelyik más futásunk.
Kocsival utaztunk Szentendrére, egészen pontosan a Sztaravoda völgybe, de hogy milyen jó döntés volt, hogy nem a HÉV-et választottuk, csak a verseny után, hazainduláskor tudtam meg. Köszönet Bálintnak, hogy vele utazhattunk.
A 10 órai rajtig bőven volt még időnk az akklimatizálódásra, evésre, ivásra, társasági életre, de az utolsó 20-30 percre nagyon szótlanná váltam. A vesztemet éreztem? Vagy túlzottan elszoktam a versenyektől és tartottam a komfortzónán túli állapottól? 🙂
Szakaszos rajtoltatás volt, és mint a legrövidebb távot futók, mi indultunk utoljára, amit egyáltalán nem bántunk.
Egy rövid, 100-150 méteres sík szakasz után bele is csaptunk a lecsóba, ami itt egy hosszú, kanyargós, nagyon meredek emelkedőt jelentett. Ehhez képest csak futottunk, ahogy ilyen helyeken illik, bár az út szélén több csiga is elviharzott mellettünk. 🙂
Ez fog menni 6 km-en át? Merthogy 6 km-t kellett futnunk az első és egyben utolsó frissítőpontig, ott egy fordító és a jól kitaposott úton vissza a feladóhoz. De ez még kicsit odébb volt.
Kis séta közbeiktatásával csak feljutottunk a meredek tetejére, innen már sík, majdnem sík vagy legalábbis nekem annak tűnő úton haladhattunk, amit csak egy-két rövid emelkedő „zavart meg”. Én viszont nem akartam annyira sietni, ezért a frissítőpontig váltogattuk a futást és a sétát. Szó mi szó, ezen a 4-5 km-en nagyon szenvedtem. Ehhez képest a futós „korszakokban” sorra előztük az előttünk haladókat, akik aztán a sétálós fázisban mindig visszaelőztek minket. Így jár, aki türelmetlen, akit untat a több kilométeren át tartó kocogás. 🙂
A baj „csak” az volt, hogy egyre inkább azt éreztem, visszafelé is ez lesz. Szép kis kilátások…
Ahogy futunk (vagy sétálunk) felfelé, egyszer csak megszólít valaki. Készíthetek rólatok egy képet? Természetesen igent mondtunk, de azt nem értettem, egy fotós, aki a pálya széléről amúgy is rengeteg képet készít, miért kérdez ilyet. Aztán csak kiderült az igazság. 🙂 Anikó, aki megszólított, szintén 12 km-en indult és futás közben megihlettük. 🙂 Köszönet a fotóért.
A frissítőponton aztán jól feltöltöttük az energiaraktárakat, 2-3 perccel biztosan rontva az időeredményünkön, aztán irány vissza!
A második hatost is futással indítottuk, immár lefelé és ez a befutóig nem is nagyon változott. Sem a futás, sem a lejtő. Ezek szerint a felfelé síknak tűnő részek is enyhén emelkedtek?
Futottunk, a szinte tökéletes, de mégsem aszfaltminőségű terepviszonyok miatt az optimálisnál kicsit óvatosabban, de a második felében végig 6-7 perc közötti tempóval.
Tartottam a legvégétől, de azon is simán lejutottunk, bár ha ezen a szakaszon valamelyikünk megbotlott volna… Na, azt elképzelni sem szeretném…
Hosszan, nagyon hosszan ereszkedtünk lefelé, hol jobbra, hol balra kanyarodva, több helyen oldalra dőlő utakon. Ez különösen akkor volt érdekes, mikor meghallottuk a versenyközpont hangjait: egyszer jobbról, máskor pedig balról hallva a speakert és a zenét. A lejtő aljához közeledve egyszer közvetlen mellőlünk szóltak a versenyközpont hangjai, csak épp 10, 20 vagy 30 méter mélyről. 🙂 Aztán egy kanyar és újra eltávolodtunk tőle.
A végéhez közeledve a lábfejem is leadta az első jelzéseket, hogy elég volt a hosszú lejtmenetből, szerencsére csak egy-egy lépés erejéig, de apró lépéskorrekciókkal sikerült orvosolni a problémát.
És mikor már „majdnem” a tengerszint közelébe értünk kiegyenesedett az út. Hát akkor megérkeztünk! Már csak egy 100 méteres síkfutás és megvan! Széles vigyorral (vagy keskennyel?) az arcunkon – ezt már nem tudom visszaidézni – befutottunk.
Időeredményünk egyelőre ismeretlen, sem a 12 km-es listán, sem a 16-os eredmények között nem szerepelünk. Alighanem sikerült bekavarni azzal, hogy kb. egy héttel a verseny előtt a hosszabb távról átpártoltunk a rövidebbre. De ez legyen a legnagyobb baj! Dicsekedni úgysem nagyon lehet vele. 🙂
Megkaptuk az érmet, bár szerintem nekem nem járt volna, mivel zöld nevezésem volt, de ez abban a pillanatban eszembe se jutott. 🙂
kép8
Most már csak haza kéne jutni. Apró szépséghiba, hogy a visszaútra nem kértem fuvart, mondván, bőven lesz időnk a hévhez sétálni. Csakhogy a versenyközpont az erdőben, a hév pedig onnan 5-6 km-re volt. 🙁 Ilyen hőségben ez már a hátunk közepére sem hiányzott. Szerencsére Gergő összefutott Andiékkal, akik épp akkor indultak Pestre, így a gyilkos sétától megmenekültünk. 🙂 Köszönet érte.
És hogy 6 nap távlatából mit gondolok a versenyről? Hát… Borzasztó volt… De nekem mégis tetszett. Szuper volt, hogy erdei környezetben is simán tudtunk futni. Nem mondom, hogy könnyű volt, de simán teljesíthető, futva is. Szóval, ha a jövő évi felkészülésem az ideinél jobban sikerül, biztos megyek a WTF-re!
Köszönet Gergőnek, hogy velem futott, hogy a nehéz szakaszokon tartotta bennem a lelket. Nem mondom, hogy mindig vevő voltam a buzdítására, de ez nem az ő hibája. 🙂
