Közel 50.000 lépés – SPAR Budapest Maraton

Noha az idei évem legmeghatározóbb sportélményét már május végén átéltem, szerencsére az év második fele is sok emlékezetes pillanatot hoz(ott). Két hete, két nem Ötpróbás eseményen is a dobogó legfelső fokán állhattam (egyiken párosban, másikon egyéniben), most hétvégén pedig lezajlott az ősz csúcseseménye, a SPAR Budapest maraton. Negyedszerre álltam rajthoz és az egyéni csúcs mellett ismét rengeteg tapasztalatot szereztem.

Januárban, mikor elindult a nevezés, nem gondolkoztam sokat, azonnal intézkedtem. Az elmúlt három évben mindig ez volt a “Verseny”, amit leginkább vártam, így aztán a múlt hét is a felfokozott várakozás jegyében telt. Igyekeztem elkerülni, hogy megfázzak a kissé hideg időben, megfelelően étkezni és próbáltam az utolsó edzéseket okosan kivitelezni, egyszóval kijavítani azokat a hibákat, amiket korábban elrontottam. Mint a versenyen kiderült ez egész jól sikerült, legfeljebb csak magamat becsültem alá.

A szombati napon Zsófi elkísért a rajtszám átvételre. Kissé meglepett, hogy ezen a napon is mennyien voltak kint a versenyközpontnál, milyen sokan futottak az egyes rövidebb távokon. Már rajtcsomaggal a kézben ültünk be a tésztapartira, az elmúlt évek paradicsomos tésztája helyett most a pesto-sat választottuk. Meglepően ízlett, a mellé kapott búzasör pedig telitalálat volt.

Vasárnap nem kapkodtam el a helyszínre kijutást, de szerencsére mindenre kényelmesen jutott idő. Ennek az is lehetett az oka, hogy a WizzAir félmaratonhoz képest szerintem a szervezők fejlődtek, minden gyorsabban ment a helyszínen, a wc-knél hamar sorra lehetett kerülni, a csomagleadás pikk-pakk meg volt, a rajtzónát pedig a múltkori verseny után most már könnyen megtaláltam. Dáviddal idén elkerültük egymást, csak a célba érkezés után tudtuk megbeszélni a versenyt, hiába kerestem az óriási tömegben a rajtnál.

A rajtnál, ahová már kész tervvel érkeztem. Úgy voltam vele, megcélzom a 4:30-as km-eket és most még véletlenül sem futom el az elejét. Ha ez sikerül, akkor egyéni csúcs és végtelen boldogság, persze meglátjuk majd, hogy alakul. Ennek tudatában indultam meg a rajtkapu mellett szóló dobszóra. Megismétlődött az egy hónappal ezelőtti félmaraton első kilométere, a sűrű tömegben, ha akartam se tudtam volna megszakadni. Akkor ez egy kicsit bosszantott, most viszont nagyon jól jött, felvettem a tempót és tudtam is tartani. A kilométerek a megszokottnál ugyan lassabban, de fogytak. A nagyon szép őszi idő, az alacsonyan tartott pulzusom, a rengeteg sporttárs és a lelkes szurkolók szuper közérzetet eredményeztek, az összes fotós előtt nagy vigyorral az arcomon és néha magamat produkálva futottam el.

Az útvonal nagy része a rakpartokra esett, de kellemes újdonság volt, hogy a rajt/cél egyenesen átfuthattunk a táv harmada táján. Itt mind a szpíker, mind a szurkolók egy plusz löketet adtak a teljesítéshez. Ugyanígy felpezsdült a vérem, amikor egyes zenei pontoknál jobbnál jobb zenékkel pörgették fel a néhol már megfáradt futókat. Ilyenkor mindig megiramodtam, aztán persze vissza kellett fognom magam, hogy tarthassam a tervet. Próbáltam a frissítésekre is megfelelően odafigyelni, egy kicsit mindenhol inni, néha a szénhidrátraktárakat feltölteni, ásványi anyagokat pótolni (az izzadságtól olyan voltam, mintha sós lében pácoltam volna az arcom, nyakam).

Féltávnál már éreztem, hogy ha nem jön valami nagy gubanc, akkor meglesz az egyéni csúcs. A lendületem nem csökkent, nem lassultam, sőt! 40 km-nél, miután egy londoni sráccal – akinek amúgy ez volt az első maratonja, és hogy miért Budapest, hát mert gyönyörű (nehéz ezzel vitatkozni) – megkonzultáltuk, hogy a három órán belül kitűzött célidejét lehetetlenség már hozni (amit egy “oh fuck” indulatszóval kezelt), megindítottam a hajrámat.

Az eddigi maratonjaimon mindig 30 km után jött a visszaesés, hol kevésbé, hol rosszabbul. Idén görcsnek nyoma sem volt, azt éreztem, hogy most maradt erő, az óra rengeteget segített, a visszafogott tempó hatására sok maradt bennem. Az utolsó két kilométeren kiadtam magamból a maradékot, 4 perc alatti km-eket hozva. A célba – ugyan nem mondom, hogy energiától duzzadva, de közel sem elgyötörten – büszkén és boldogan érkeztem. Az időm 3:06:39 lett, amivel hét percet javítottam az eddigi legjobbamon. Érdekes tapasztalat, hogy életem leggyorsabb maratonján döglöttem ki a legkevésbé és élveztem a leginkább. Ez van, amikor a rutin és az ész legyőzi a szívet és az erőt.