A COVID helyzet és a nyári pangás miatt nekünk hobbisportolóknak inkább csak a monoton edzések maradtak az elmúlt hónapokban. Így aztán már nagyon vártam az őszi szezon kezdetét, amit az iskolakezdéssel érkező Wizz Air félmaraton indított el. A vírushelyzet hatása maximum a külföldiek számában jelentkezett, a profin lebonyolított versenyen több ezren sportoltunk jó hangulatban.
Már januárban elintéztem a nevezést, hogy aztán izgulhassak egyrészt a vírus, másrészt a Balatonman-nel való ütközés miatt. Szerencsére minden összejött, a kenesei versenyt egy héttel eltolták és futhattunk is a hétvégén. A triatlonra készülvén eleget edzettem (valószínűleg sokat is), így jó formában állhattam rajthoz vasárnap.
Hogy elkerüljem a rajt előtti kapkodást, már szombaton átvettem a rajtszámom. Jobb is volt, a 8 órás rajtra így is fájdalmasan korán kellett kelni. Mondjuk, ilyenkor mindig kárpótol, hogy 11 előtt otthon vagyok és még előttem az egész vasárnap. Szóval, fél 8-kor már a helyszínen voltam, hogy bolyongva keressem a férfi mosdót, ugyanis hiányoztak a megszokott mobil WC-k.
Szerencsére mindennel időben végeztem és 7:50-kor bemelegítve maszkban álltam a rajtzónában. Nem voltam ezzel egyedül, körbenézve az összes sporttárson ott feszült a maszk. A kevesebb külföldi, kevesebb futó, kevesebb handbike-os versenyző kissé visszafogottabbá tette a rajtceremóniát, de így is jó hangulatban és feltüzelve indultam neki a távnak. Célként a 4 perces kilométerek lebegtek előttem, nem akartam PB-t futni, de egy erősebb tempó volt a terv.
Az időre eleinte nem panaszkodhattunk, a reggeli 19-20°C még éppen kellemes volt, hosszan a rakparton futva gyönyörködhettünk fővárosunk látványosságaiban. Sikerült jó tempót felvennem, a megcélzottnál pár másodperccel gyorsabb kilométereket mentem és a fáradtság sem érződött. Az eleinte még zsúfolt mezőny is felszakadozott, a pálya jól futható volt. Szurkolóból is kevesebb volt a megszokottnál, de pl. a zenei pontok mindig dobtak egyet a teljesítményen.
Fél táv után, ahogy kezdett közeledni a 9 óra, az egyre melegebb időben éreztem, hogy gyorsítani, hajrázni biztosan nem fogok. A melegen túl olyan érzésem volt, hogy nem vagyok elég kipihent, ott bujkál a görcs a combhajlítóimban. Így aztán nem is kockáztattam, próbáltam tartani a tempómat. A Margit sziget fái nagyon kellemes árnyékot adtak, azt a szakaszt kifejezetten élveztem, persze az Árpád hídra majd a Margit hídra való felfutást kevésbé.
Gondolatban vállon veregettem magam, hogy sikerül tartani a tempót, amivel az első 100-ba tippeltem magam. Így aztán szinte szóhoz se jutottam, amikor a pesti rakpartra kanyarodva egy, maximum 10-11 éves kissrác hagyott simán faképnél. Láttam, hogy párosban futja a távot (ő a második futó) és kilométereken át nem tudtam hozzá felzárkózni. Ebben a korban szerintem ez óriási teljesítmény volt és nem csak én éreztem így, hatalmas ovációt kapott az út menti szurkolóktól is. Szóval le a kalappal előtte!
A melegedő időben kitartóan, de egyre nehezebben ment a futás. A cél előtt összegyűlt szurkolók még adtak egy utolsó lendületet és így 1:23:16-tal értem be. Élvezetes futás volt, kellemesen elfáradtam. Tanulság pedig, hogy oda kell figyelnem a túledzésre. Ha nincs az a lappangó görcsösség, akkor még pár másodpercet biztos tudtam volna javítani. Persze az időmmel így is teljesen elégedett voltam. Összességében profi verseny volt, amire már régóta vártunk, örülök, hogy ott lehettem.
