Ebben a hónapban két ötpróbás eseményen is rajthoz állhattam, de még május első napjaiban is kérdőjeles volt, hogy ez a kettő melyik lesz. Az első hétvége programja aztán hamar kitisztult, miután kényelmi okokból a XVI. SMR Szigetköz Félmaratonról lemondtam, és helyette Zsámbékot választottam. De akkor még mindig a levegőben lógott, hogy a következő hétvégén mi lesz…
Idén már egyszer megfordultam Zsámbékon, és Mercivel egy szuperjót túráztunk, így nem volt kérdés, hogy ha tehetem, akkor visszatérek. Jól tudtam, hogy ebben az évben lesz még a városban futóverseny és kerékpártúra is, így nem egy felelőtlen ígéret volt csupán, hogy fogok még indulni zsámbéki sportrendezvényen.
Marci vállalta, hogy fut velem, immár harmadszor – újra esőben. De Zsámbékon „kicsit” jobban esett, mint novemberben a siófoki félmaratonon. Néztem az ablaktörlőt, hallgattam, amint az eső kopog a szélvédőn, ahogy az autópályán haladtunk, és azon gondolkodtam, hogy fogunk kinézni bő egy óra múlva… Pedig a válasz pofonegyszerű volt: vizesen. 🙂
A városba érve neveztünk 11,2 km-re, majd visszaültünk a kocsiba, pár Depeche Mode sláger felidézésével nosztalgiáztunk kicsit, aztán 10:40-kor az 5 km-en indulókkal elrajtoltunk.
Maga a verseny egy jó kis hullámvasút volt. Viszonylag hosszú emelkedők, utána hasonlóan hosszú, padlógázas lejtők, de valahogy ezen a napon a nehezebb szakaszokkal is könnyen megbirkóztam.
Zsámbékról – emlékeim szerint – egy enyhén lejtős úton átszaladtunk a szomszéd településre, Tökre, aztán vissza a feladóhoz, vagyis a rajt helyszínére.
Nem tagadom, a visszaúton eljátszottam a gondolattal, hogy lassíthatnánk, sétálhatnánk kicsit, de ezt megtartottam magamnak, Marci csak azt tapasztalhatta, hogy fegyelmezetten futok, többnyire 6 percen belüli ezrekkel.
A cél előtt megmásztunk egy hosszú, combos emelkedőt, ami a legvégén fogott ki rajtam, így sétáltunk 5–10 métert, majd jött a befutó: az előzőeknél barátságosabb szintkülönbséggel. Ha nem tévedek, lejtett az út. 🙂
Az időeredményünk 1:05:41 lett, ezzel 144 célba ért futóból a 67. helyet értem el. De amire még ennél is büszkébb vagyok, az az, hogy a korcsoportomban a 9. helyen értem célba. Azt ugyan nem sikerült kiderítenem, hány 45 év feletti induló volt, de talán nem kilenc. 🙂
Miután megittuk a befutócsomagból az üdítőt, és „kiörültük” magunkat, mentünk is a kocsihoz, mert ugyan az eső csak mérsékelten esett, de azt végig, és bő egy óra alatt azért vizesek lettünk, nem is kicsit.
És a következő hétvége? A 15 év – 15 km-ről eredetileg lemaradtam, de olyan szerencsém volt, hogy egy visszalépő nevezését sikerült átíratni a nevemre. Hurrá! De mi lesz az Ultrabalatonnal? Merthogy hetek óta azon ügyeskedtem, hogyan tudnék egy csapathoz csatlakozni. Volt is két ajánlat, de az egyikről azért maradtam le, mert mire találtam futótársat, betöltötték a helyet, a másikat pedig én utasítottam vissza a magas, 10 fölötti csapatlétszám miatt.
Sebaj! Nézzük a pozitív oldalát! Nem kell annyit utazni, nem kell a kocsiban éjszakázni, aludni vagy próbálni aludni, és másnap reggelre nem leszek kicsavart mosogatórongy. 🙂 De ha a felszínt kicsit megkapargatjuk, nagyon sajnáltam, hogy nem jött össze. Négy versenyen vettem eddig részt, és mindegyik szuper volt!
De térjünk vissza az uniós futásra! Attila jelentkezett kísérőnek. Néhány éve a Suhanj! edzésein gyakran találkoztunk, és versenyeken azóta is mindig rám köszön, de még soha nem futottunk együtt. Ezt a hiányosságot a verseny előtti napokban pótoltuk, így nem volt akadálya, hogy vasárnap ott álljunk a Szabadság téren.
Két 7,5 km-es kört kellett futnunk, és jól tudtam, hogy az első után nem nagy kedvem lesz újra nekivágni ugyanannak a távnak.
Maga a futás – a kezdeti tolongást követően – jól ment. Futhattunk a saját tempónkban, bár egyszer-kétszer megesett, hogy bevágtak elénk, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt, mert ha túl közel van hozzánk az illető, könnyen a sarkára léphetek vagy fellökhetem, aminek nagyon nem örülnék, és szerintem ő sem.
Ezt leszámítva nagyon jól haladtunk, magamhoz képest jól láttam az utat és a körülöttünk futókat, így Attila olykor meg is feledkezett róla, hogy kivel fut. 🙂 De ezt csak azért tudom, mert futás közben megosztotta velem, nem azért, mert bármi is történt volna emiatt.
Négyszer kellett „megmásznunk” a Margit hidat. Talán ezek voltak a verseny legnehezebb pillanatai, főleg, amikor a budai oldalról támadtunk, de 4 hídfutás még rajtam sem foghat ki, pedig én aztán ritkán futok szintes helyeken, sajnos.
A második kör vége felé (vagy hamarabb?) megjelentek a fáradtság első jelei, de úgy voltam vele, mint Zsámbékon. Lassítással, sétával ne rontsuk le az eddigi átlagot! Nem is tettük.
Az időeredményünk 1:31:20 lett, ezzel 2160 célba ért futó közül az „előkelő” 1246 helyen végeztünk. De nem is ez a lényeg, csak a blogíró szívesen böngészi a statisztikákat, és talán egy kis eredménykényszer is szorult belé. 🙂
Jó kis versenyek voltak szuper segítőkkel, de ezen már meg sem lepődöm. Köszönöm mindkettőtöknek!
