Tavaly ősszel nem sikerült az Ultrabalatonra csapatot találnom, így a 2018-as tókerülés kimaradt. De hogy az idei május se teljen el komoly kihívás nélkül, arról Dóri, a segítőm gondoskodott. November 2-án este (a dátumot nagyon megjegyeztem) jött az üzenete, hogy fél év múlva van-e kedvem Keszthelyen maratont futni vele. Váratlanul ért a kérdés, de a válasz szinte azonnal megszületett. Vágjunk bele!
Ugyan télen alapozni illene, én decemberben növelni kezdtem a távokat, hogy szoktassam magam a hosszabb futásokhoz. A januári és februári hó és jég miatt aztán kissé megtorpantam, talán a lelkesedésem is alábbhagyott, így a hosszabb, 20 km fölötti futásoknak is lőttek.
Aggasztóan közeledett a május, de a tavaszi hónapokban 21 km-nél hosszabb távokat nem futottam, és ezek után valahogy mindig azt éreztem, még egyszer ugyanennyit nem is tudnék lefutni. Két hónappal a verseny előtt egy Balaton melletti edzésen, ahol Dórival 30 km fölötti távot terveztünk, de csak 22 jött össze, be kellett látnom, hogy ebből májusban nem lesz maraton, csak egy feles. 🙂
Akkor hajtsunk rá az időre! A Vivicittá után joggal bízhattam a 2:10-en belüli időeredményben, de Dóri óvatosságra intett a várható meleg miatt. Hiába! Otthonról mindig könnyebb szép terveket szőni. 🙂
A versenyt Pünkösd vasárnapján rendezték és mivel vonattal és busszal sem értem volna időben Keszthelyre, ezért oszkároztam. Dórival a versenyközpontnál találkoztunk, a munkahelyén külön lakosztályt és öltözőt biztosított nekem, de ágy nem volt, pedig a befutó után ez is jól jött volna. 😀
Fél 10-kor kimentünk a térre, megkerestük a zónánkat és 10 órakor, 10 perccel a handbike-osok után elrajtoltunk mi is. A pálya egy 10,5 km-es kör volt – bár a körhöz kicsit sem hasonlított –, ebből 1, 2 vagy 4 kört kellett megtennünk attól függően, ki milyen távra nevezett. Nem tudom, miért, talán a handbike-os kategória miatt úgy képzeltem, hogy sima pályánk lesz, útpatka és földesút nélkül, de nem egészen így történt. Nagyrészt közúton futottunk, de egy kisebb útpatka biztos, hogy volt és a vége felé egy rövidebb földes szakasz is. Természetesen ezek nem jelentenek komoly nehézséget, de egy-egy pillanatra visszafognak, kizökkentenek az addigi ritmusból. Mindegy! Abból kell főzni, ami van.
Nagyjából két kilométerenként voltak a frissítők, amit az első körben soknak éreztem, de a második félidőben már egyet sem hagytam ki. Szerencsére 30 fok nem volt, de meleg azért igen, úgyhogy a második körre rászoktam a sapkavizezésre – az elsőben ez majdnem hogy eszembe se jutott –, és a víz mellé itt már egy-egy citromgerezdet is elmajszoltam.
A kör vége felé egy rövid szakasz a Balaton mellett, a rajtközpont előtt egy pár száz méteres „jaj ,de nem hiányzik emelkedő”, és máris féltávnál jártunk.
A második kör annyira már nem esett jól. Meleg is volt, fáradni is kezdtem, és az egyszer már megtett kanyargós út sem hiányzott még egyszer, de nem volt más választás, menni kellett, mivel ez az egyetlen májusi ötpróbás eseményem, és ebben a hónapban is tartozom egy versenybeszámolóval.
Itt már érezhetően lassultunk, nem Dóri miatt, 6 percen belüli ezrest ebben a tízesben nem is futottunk, ellenben 7 perc fölötti – a kényelmes frissítések miatt – több is volt.
Valamikor 10 km után jegyezte meg Dóri, hogy érzi rajtam a fáradtságot, mert míg az első felében többször is poénkodtam (mondjuk én sok ilyenre nem emlékszem erről a versenyről), addig a második felére ez elmaradt. A vízparti részt a második körben észre sem vettem, szerintem már aktiválódott a zombi üzemmód. 🙂 Viszont a kör végén az emelkedőn sokkal könnyebben feljutottunk, mint amire számítottam. Úgy látszik, a rajtközpont hangjai már mágnesként húztak a cél felé.
Az időeredményünkkel és a helyezésünkkel nagyon nem kell dicsekedni, 474 versenyzőből a 400. lettem, férfi kategóriában pedig 305-ből a 277. Sebaj, legközelebb majd jobb lesz!
Felvettük a befutócsomagot, és mentünk is az öltözőbe, hogy kicsit rendbe szedjem magam. Aztán már indultunk is a vasútállomásra, hogy a legközelebbi vonatot még elérjem. Hát… 2-3 percen múlt, hogy nem késtem le.
Köszönet Dórinak az egész napért, hogy immár a második félmaratont futotta le velem, és Lacinak, hogy a verseny után kiröpített a vasútállomásra.
