Habár úgy hozta az élet, hogy az Ötpróbás események terén egy kisebb nyári szünetet tartottam, a sport nem állt meg. Futkároztam mindenfelé, külföldön és kis hazánkban egyaránt, de a nyár végére már nagyon hiányzott a versenyhangulat. Az elmúlt években ha szeptember, akkor egy dolog biztos volt: Wizz Air félmaraton. Most is ezzel a versennyel tértem vissza a pontgyűjtés rögös és mégis addiktív útjára.
Az idei már a 6. “Wizz Air”-em volt, mégis a verseny előtt kissé tanácstalan voltam, hogy milyen céllal és hozzáállással menjek neki a futásnak. Próbáljak javítani a legjobbamon, vagy legyen csak örömfutás? A körülmények aztán úgy hozták, hogy a hangsúly akaratlanul is a teljesítményre tolódott.
Az egyik ilyen körülmény az időjárás volt. A reggel nyolcas rajtnál kellemes, felhős, hűvös futóidő fogadta a közel 15 000 fős futni vágyó tömeget. Ilyen időben aztán önkéntelenül is hajt az ember. Persze, a páratartalommal nem számoltam, ami azért az öröm és könnyedség faktort csökkentette…
Hasznos tanács, – bár lehet hogy csak én vagyok ilyen “szerencsétlen” – hogy a jól bejáratott futóóránkat nem töltjük bármilyen töltőfejjel, mert ha véletlen gyorstöltőt használunk, akkor jobb létre szenderülhet a benne levő elektronika. És nem védekezhetünk azzal, hogy nincs benne a használati utasításban, mert ott van bizony, az apróbb betűs részen. Így aztán több mint egy év után újra telefonnal futottam és ez jelentősen befolyásolta a versenyt és hogy a végén milyen állapotban estem be a célba.
Ha eddig nem reklámoztam az órával való futást, most megteszem. Az órára rápillant az ember és azonnal számos fontos infóval tisztában van (aktuális iram, átlagtempó, távolság). A telefonnál már a rápillantás is nehézkesebb, egyrészt mert a vállon van, másrészt mert a telefontok fóliája torzítja a képernyőt. Ha meg még nyomkodni is kell, az aztán az igazi kihívás, teljesen kizökkent a mozgásformából.
Szóval a rajtnál már úgy álltam, hogy nem fogom a telefont nézegetni, visszatérek a régi “futunk, aztán majd lesz valahogy” taktikához. Így aztán sikeresen el is futottam az elejét, gratulálok Péter.
Az eddigiekből akár úgy is tűnhetne, hogy negatívan éltem meg ezt a versenyt, de szerencsére szó sincs erről, köszönhetően több dolognak. Egyrészt nem véletlen, hogy elfutottam. Szinte minden írásomban írom, hogy hangulat így, meg hangulat úgy, de ez nem csak üres szócséplés. Biztos vannak, akik kevésbé lelkesülnek fel, engem valahogy mindig magával ragadnak az események. A rengeteg ember, a mozgás okozta endorfin, a zenék, Budapest, a szpíkerek… Összefoglalva ismét remek buli volt és ilyenkor akaratlanul is odateszi magát az ember.
Másrészt már a verseny előtt is ott motoszkált a fejemben, fél távnál meg főleg, hogy “Oké, kihajtottam magam az elején, alig élek, de ha tartom a tempót megjavíthatom az idei vivicittás rekordidőm”. Ebben a szellemben nem kíméltem magam, így viszont a végére teljesen elkészültem az erőmmel. De nem volt hiába való a dolog, 1:22:35-ös időt értem el, ismét 4 percen belüli ezrekkel, amire eléggé büszke vagyok.
Hogy a versenyről magáról is írjak, az útvonal szinte végig a rakpartokon illetve a Margitszigeten futott, számos zenei ponttal és bőséges frissítéssel. A szervezést a szokásos profizmus jellemezte, sehol sem volt igazán tömeg, minden zökkenőmentesen történt. Semmi stressz, az ember elmegy és csak a futással tud törődni. Későn kelőknek a reggel 8-as rajt riasztó lehet, persze a magamfajták örülnek, hogy simán hazaérnek a vasárnapi húsleves – rántott hús családi menüre. Hiába nincs már benne sok újdonság (számomra), ez a verseny mindig a futás ünnepe, szóval jövőre jöhet a hetedik, szép lassan pedig irány a Jubileumi Futók Klubja.
