Október 23-án az elmúlt évekhez hasonlóan idén is futócipőt húztam. Az Ötpróba és a BBU által megrendezett Kolonics György Emlékfutáson hazánk felejthetetlen kenusára emlékezve futottunk. A különböző távokon összesen több mint kétezer sportoló rótta a kilométereket ezen a borongós, ködös őszi napon.
Koló tragikus sorsa az egész országot megrázta 2008-ban. Olyan személy volt, aki példát mutatott a sporttársainak és a mezei hobbisportolóknak egyaránt. Mivel a hozzá hasonló legendákra fontos emlékeznünk, ezért nagyon jó kezdeményezésnek tartottam ezt az eseményt és az elmúlt években mindig rajthoz álltam.
A két héttel korábbi 3 órán belüli maraton után nem terveztem már egyéni csúcsokat döntögetni, csak akartam egy jót futni, különösebb felkészülést nem is csináltam. A rajtszámot már a héten korábban átvettem, péntek reggel kényelmesen indultam ki a Népszigetre. A versenyközpontba sétálva a megfelelő öltözeten gondolkoztam, vállaljam-e be a rövid ujjú póló, rövidnadrág kombinációt. Végül látva, hogy volt, aki félmeztelenül futott, hagytam a további ruhadarabokat. Utólag kiderült, hogy jó döntés is volt.
A rajt előtti megemlékezésre szép kis tömeg gyűlt össze, majd 10 órakor elindultunk. Nem akartam megváltani a világot, de igyekeztem az élbolyban maradni. Mire átfutottunk a vasúti hídon a mezőny kezdett felhígulni. Kiszúrtam magam előtt Balázst, a tavaszi Föld Alatti Futásról – akivel akkor együtt küzdöttünk a helyezésekért – és mivel nagyon jó tempót diktált elhatároztam, hogy vele próbálok futni.
Szeretem ezt az útvonalat, nagyon hangulatos a Duna-parton futni, ráadásul október 23-án általában már remek futóidőben tehetjük ezt, mint most is 13°C-ban. Balázzsal rendületlenül tartottuk a tempót, simán jöttek a 4 percen belüli kilométerek. Izmokkal jól bírtam, frissíteni nem is nagyon frissítettem. Néha feltűnt az előttünk futó Attila, de sok esélyünk nem volt utol érni.
Menet közben különösebben nem figyeltem az időnket, éreztem, hogy jók vagyunk, ami nem lepett meg, ezen a pályán mindig jókat futok (magamhoz képest). A táv kétharmada után a magányosság érzése megszűnt, szembetalálkoztunk előbb a lassabb félmaratonistákkal, majd a 11,5 km futóival. Ez persze nem tette könnyebbé a haladást, jobban kellett figyelnünk a kerülgetésekre, de úgy éreztem nem lassultunk. A hídhoz visszaérve még gondolkoztam rajta, hogy megpróbálok hajrázni, de mire újra a Népszigeten voltunk, már éreztem, hogy erre nem lesz erőm. Balázs végül le is hagyott 8 másodperccel, de így is nagyon elégedetten értem célba.
Az időm 1:19:33 lett, ami számomra brutális, nem gondoltam volna, hogy valaha futok 1:20-on belül félmaratont. Persze egy kicsit szkeptikus vagyok, mert ezen a pályán mindig percekkel jobbat futok, mint az aktuális legjobb időm, gyanús hogy nincs meg pontosan a 21 097 m. De még ha egy fél km-rel rövidebb is a pálya, akkor is ez volt életem eddigi legjobb közel félmaratonja, nem is reméltem, hogy az október még ilyen eredményt tartogat számomra. Slusszpoénként már az otthoni pihenés közben vettem észre, hogy a célba éréskor írt negyedik hely helyett végül bronzérmes lettem.
Ezzel az újabb 4 ponttal végre elértem a szép kerek 200-at. Egyelőre a következő pontgyűjtésem helyszínét még nem tudom, de szeretném még idén gyarapítani a pontjaim. Fogy az idő jövő nyárig, úgyhogy mindenkinek hajrá, éljünk egészségesen, szerezzünk minél több pontot, hogy legyen esélyünk Tokióban szurkolni!
