Van az úgy, hogy az ember nekiáll, felkészül testben és lélekben, kiadna magából mindent, hogy aztán egy (kettő) szerencsétlen közjáték keresztülhúzza a terveit, reményeit, vágyait és úgy mindent. Szerencsére nem sok ilyenben volt részem, de sajnos ezt élhettem meg az idei Balatonman triatlon versenyen. Ennek ellenére az esemény hangulata, atmoszférája, az út – amelyen végigmentem – olyan magával ragadó volt, hogy tavalyhoz hasonlóan, csak is pozitívan tudok írni a kenesei versenyről.
A 2018-as versenyről úgy jöttem haza, hogy ide nekem jövőre is el kell mennem. Év elején már megvolt a nevezésem, szükség is volt a gyors kapcsolásra, márciusra már teltházas volt a rendezvény. A tavaszi hónapokban halmoztam a hosszokat az uszodában, futottam egy félmaraton egyéni csúcsot, Balatont kerültem bringán, a tavalyi trekking kerékpár helyett kölcsönkértem öcsém országútiját, szóval úgy tűnt felkészülten várom a versenyt.
A májusi hideg, esős időjárás új kihívást hozott. Egy héttel a verseny előtt a Balaton még nem volt 10 °C-os, a szervezők be is jelentették, hogy kötelező lesz a neoprén viselete az úszásnál és csak egy rövidebb 750 m-es kört megyünk. “Taktikus” módon a kivárásra és a reménykedésre játszottam, hátha hirtelen 10 fokot melegszik a víz, de persze nem így történt. Szerencsére még tudtam bérelni egy ruhát, de kipróbálni már nem volt módom a verseny előtt (pedig ezt mindig, minden tapasztalt triatlonos kihangsúlyozza).
Bicikli, úszóruha csak a minimum, egy ilyen versenyre számtalan dolgot kell vinni, kapkodtam is a fejem, hogy minden meglegyen. Pénteken aztán megrakott bőrönddel utaztunk le Zsófival a helyszínre tésztapartizni és felvenni az esemény hangulatát – na és persze a rajtcsomagot. Ebben nagyot fejlődött a verseny, a rajtszámon, rajtszám-matricákon, chipen kívül szerintem a tavalyinál sokkal jobb dizájnú hátizsákot, kulacsot, úszósapkát kaptunk. Közben a tészta mellett végighallgattuk a technikai értekezletet és a tavalyról már ismerős előadást a helyes frissítésről (“Electrolytes and hydration, that’s the name of the game”).
Másnap reggel 8 után érkeztünk a helyszínre, ekkorra a rövid-, és speciáltáv mezőnye már a habokat szelte. A bedepózásnál már kijött rajtam az izgalom, fel-alá szaladgáltam, nehogy valamit kint felejtsek, rángattam fel magamra a neoprént, kulacsot töltöttem, tájékozódtam, aztán egy gyors búcsút vettem leglelkesebb szurkolómtól és már a vízben ismerkedtem a ruha és a hőmérséklet hatásaival.
A rövidebb távnak annyira nem örültem, úgy voltam vele, ha már szerzek neoprént és beszenvedem magam a vízbe, akkor lehetett volna teljes táv. Persze fő a biztonság és érthető a szervezők óvatossága is, páran így is feladni kényszerültek a versenyt.
A tavalyi tapasztalatok után idén a rajtnál az első sorban helyezkedtem el, bízva az úszástudásomban. A közös visszaszámlálás után elrajtoltunk, amiben nem volt köszönet. A ruhát kényelmetlennek éreztem, a mozdulataim idegenek voltak, a levegő nem akart eljutni rendesen a tüdőmbe, a hideg víz hullámokban betört a hátamon a ruha alá. Szerencsére csak az első bójáig tartott ez a diszkomfort érzet, onnantól egyre felszabadultabbá váltam. A tömegtől távolt tartva magam jót úsztam, 11.-ként 12 perc 30 másodperccel értem partot.
Amilyen trükkös volt felrángatnom magamra a neoprént, a depóban a levételével is megszenvedtem. Vígjátékba illő módon botladoztam a bringasorok között, miközben próbáltam kihúzni a lábam az alsó részből, amivel pár sporttárs illetve szurkoló arcára csalhattam mosolyt. Így persze a bringára pattanás kissé elhúzódott, mondjuk ezzel számoltam, tudtam, hogy nem a depókban fogok időt nyerni.
A városból kivezető pár kilométer gyorsan eltelt és már az első nagy körömön tekertem. A kivezetőn kívül a pálya megegyezett a tavalyival, jó minőségű utakon, szép tájon tekertünk. Előző évhez képest repesztettem az országúti kerékpárral, két keréken én még olyan sebességet nem értem el, mint ott a 710-es úton. Közben próbáltam megfogadni az előző nap kapott tanácsokat: az egész heti hűvös idő után a szombat délelőtti szikrázó napsütésben és melegben az izotóniás ital fogyott rendesen. A szép idő, jó tempó és a versenyhelyzet miatt eufórikus hangulatban tekertem.
Ilyen körülmények között az első 40 km gyorsan elrepült átlag 36 km/h tempóval. Épp a kenesei fordító felé tartottam, hogy megkezdjem a második köröm – közben azon gondolkoztam, hogy milyen célidőt tudok ilyen remek tekeréssel elérni – és akkor… BUMM, hátsó kerék defekt. Nem mentegetem magam, erre nem készültem fel. Lepattantam a bringáról, csörögtem a szervizesekre, akik jöttek ahogy tudtak és segítettek (itt is köszönöm a segítségüket). Végeredményben 15-20 percet vesztettem, ami felért egy kisebb pofonnal.
Mivel “késésben voltam”, próbáltam fokozni a tempót, előzgettem, küzdöttem, habár éreztem, hogy ezzel a futásom – a fő számom – ronthatom el. Újabb 30 km eltelt és akkor jött a csattanó: újabb hátsó kerék defekt! A javításnál kiderült, hogy a belső védő gumiszalag nincs jól rögzítve. Elmozdul a belső berakásakor, így aztán menet közben a gumi érintkezik a felnivel. A szervízesek az univerzális megoldást alkalmazták, a mindenre (is) jó szigetelő szalaggal helyettesítették a gumiszalagot. Ez a közjáték újabb közel 20 percet vett el a versenyemből.
Ha az előző defekt egy kisebb pofonnal ért fel, ezután úgy éreztem magam lélekben, mint akit összevertek és kidobtak egy buliból. Innentől kezdve folyton ott bujkált bennem a kisördög, hogy ha kétszer megtörtént, megtörténhet újra. Csak arra gondoltam, hogy legyen vége a tekerésnek és kezdjünk végre futni. Jó eredményről ezzel már lemondhattam.
Ilyen zaklatottan értem vissza a depóba (le sem merem írni, hogy hány perc kerékpár után), ahol kissé fásultan magamra kaptam a futócuccokat és nekivágtam a 4 körnek. A szurkolók (főleg Zsófi), a szpíker, a versenyközpont atmoszférája és maga futás visszahozta a hangulatom, az eufória ugyan eltűnt, de újra élveztem a versenyt. Próbáltam egyenletes tempót tartani, éreztem, ha megerőltetem magam előjöhet a görcs. Frissítésben lehetséges hogy hibáztam, rábíztam a testemre, amit épp megkívántam azt vettem az asztalról.
Előzetesen reméltem, hogy meglesznek az 5 percen belüli km-ek, sajnos a nagy meleg és bringázásnál kiadott plusz miatt ebből épp hogy, de kicsúsztam. A futás vége felé bele-belesétáltam, amit egyértelműen a defektek számlájára írok, ha teljes koncentrációval vágok neki, nem hagytam volna magam elgyengülni. Végül 1 óra 48 perc futás után értem célba, amivel közel 60 helyet javítottam a bringázás utáni helyezésemen.
Áthaladni a célkapun ismét hatalmas élmény volt. Annak ellenére, hogy az előzetes terveim mentek a kukába, szép lassan előbújt a boldogság és az öröm. Sokat tanultam a versenyből, el kell fogadnom, hogy nem lehet mindig legyőzni önmagam, hiába a megfelelő állapot. Persze, csakis határozott, győztes mentalitással szabad a rajthoz odaállni. De néha elég néhány kisebb hiba vagy szerencsétlenség, hogy kizökkenjünk. Ilyenkor is csinálni kell tovább, mert az időeredmények hajszolásán túl is rengeteg pozitív élmény van egy ilyen eseményen!
A teljesítéshez nagy löketet adott, hogy Zsófi ott volt velem végig, támogatott, szurkolt és néha jobban izgult, mint én magam. Ha arra gondoltam, hogy ott vár rám a célban, az mindig adott egy kis pluszt. Remélem, most már ő is kedvet kapott, hogy jövőre fél-Ironman legyen.
Összességében büszke vagyok, hogy ismét végigmentem ezen a nagyszerű hangulatú és szép kialakítású pályán. A szervezőket semmi panasz nem érheti nagyon színvonalas eseményt rendeztek. Jó olyan közösséggel együtt sportolni, ahol kisegítik a kerekek nélkül érkező társat, ahol balesetnél többen is a saját versenyüket félre téve próbálnak segíteni. Számos ok (hideg víz, a hirtelen jött meleg, a defektek) miatt lesz ez egy emlékezetes verseny számomra és úgy gondolom a többi résztvevő számára is. Ezek után végszónak csak annyit írhatok, hogy jövőre ugyanitt, remélhetőleg defektek nélkül!
