Régóta tervezem, hogy egyik-másik Ötpróba esemény után írok egy rövid szösszenetet, de a múlt hétvégi I. Őrségi Kerékpáros és Terepfutó Fesztivál végképp kimozdított a holtpontról, és ma reggel végre billentyűzetet ragadtam. Olyan mély hatással volt rám ez a verseny, hogy úgy érzem, muszáj elmesélnem másoknak is, hogy jövőre minél több futó ott legyen.
Március óta izgatott várakozásban éltem. Amint megláttam, hogy lesz ez az esemény, rögtön tudtam, hogy nekem ott a helyem. Pedig akkor még észre sem vettem, sokáig nem is tudatosult bennem, hogy a lelkes őrségi csapatnak ez az első szervezése. Mert hogy lelkes, az a nevezést követően szinte azonnal érezhető volt. A levelekre, kérdésekre készséggel válaszoltak, a rendezvény facebookos oldalán is: érzékelhetően baráti figyelem vett körül bennünket. Vasárnap kora reggel indultam Budapestről. Elsőre nehéz volt az ébredés, aztán hamar kipattantak a szemeim: Itt a nagy nap!
Autómmal szinte végig röpültem a Balaton déli partján, alig vártam, hogy az Őrség fák által övezett kanyargós útjain legyek végre. Vasi lány lévén nem csoda, hogy hazahúzott a szívem, már gyerekkoromban is szerelmese voltam ennek a tájnak. Amint Őriszentpéterre értem, azonnal szembetűnt, hogy az út mindkét felén gondosan kitáblázták a parkolást jelölő lehetőséget az érkezők számára. Bár az előre megadott leírással is könnyen tájékozódhatott az ember, ezek a táblák gondoskodtak róla, hogy odataláljon az is, aki a szervezők által megadott térképet valami miatt nem tudta kinyomtatni, és elhozni magával.
A gyermekfutam éppen akkor rajtolt, mikor kiszálltam az autóból. A gyönyörű környezetben már messziről lehetett érzékelni, hogy a parkon túl izgatott zsibongásban zajlanak az aktuális események. Gyorsan átvettem a rajtszámomat és igyekeztem testben és lélekben is megérkezni a rajt pillanatára. Mondanom sem kell, mindez abszolút nem volt nehéz. Ahogy körülnéztem, kicsinyke gyülekező csapatot láttam, mindenütt kedves, mosolygós emberekkel. A szervezők minden mondatában érezhető volt a törődés, különösen fontos volt nekik, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt.
Aztán eljött a bemelegítés pillanata. Az általam megszokotthoz képest ez a történet egy kicsit keményebb volt, de hát egy Őrségbe készülő terepfutó legyen mindenre felkészülve. J Az eseményt kommentáló „Magyarhang Norbi” is többször hangot adott csodálkozásának, s ilyenkor jókat röhögtem én is mindenkivel, miközben lelkesen ugráltam. Már csak néhány pillanat, és elindulunk! Felsorakoztunk a rajtvonalhoz, első ránézésre talán százan se lehettünk. Olyan volt, mintha a kiterjedt családommal készültem volna egy barátságos futóversenyre.
Ahogy megiramodtunk, eleinte még aszfaltos úton szokhattuk a mozgást, majd hamarosan bekanyarodtunk az erdőbe, és belekóstoltunk az emelkedőn való futásba. Nekem életem első terepfutó versenye volt, a 8 km-es rövidtávjával éppen kellemesen bemelegítős, ám egyszersmind kihívásokkal teli. Jól sejtettem márciusban: a gyönyörű tájon kanyargó, helyenként kisebb emelkedőkkel és az előző napi sárral nehezített pálya pont nekem való volt. Aztán a táv utolsó kilométereinél már jól jött a biztatás is. A fák közül kiérve egyik-másik házból hangosan drukkoltak nekünk a helyiek. Majd az utolsó kanyarokat leküzdve szinte elhomályosult a szemem. A célegyenesben a gyerekek és szüleik együtt éljeneztek és ünnepeltek minket.
A célvonalon átfutva éppen csak szusszantam egy rövidet, amikor az előttem futó lány odajött hozzám gratulálni és mosolyogva megköszönte, hogy az utolsó kilométert „kihajtottam” belőle. Elkerekedett szemekkel hallgattam, hiszen nem hajtottam én senkit, maximum levegőért küzdöttem, talán ezt érthette félre valami miatt a lelkem. J De az is biztos, hogy soha előtt versenyen még senki nem jött oda hozzám, hogy gratuláljon vagy, hogy a közös futást megköszönje. Számomra az Őrség ebben is első volt.
Apránként aztán beértek a 14 és a 23 km-es táv futói is. Előbbi csapat a technika ördögének köszönhetően plusz 4 km-t kellett, hogy fusson, de valahogy aznap még ez sem érdekelt senkit, annyira jó volt így együtt lenni. Olyan jó volt a terep, a szervezés, a helybéliek szeretete és társasága, na meg a hangulat, hogy egyszerűen semmi nem ronthatta el az örömünket. A befutóérem csodaszép volt: helyben rá is gravíroztathattuk az időeredményünket, s közben elmajszolgattuk az erőpótlás céljából kínált dödöllét és a tökös-mákos rétest. Én utóbbit hazahoztam a családnak, mivel valamit velük is meg akartam osztani ebből a fantasztikus napból és utólag tolmácsolom az Ő üzenetüket is: „Egyszerűen ISTENI VOLT!”
És hát muszáj, hogy írjak pár szót az eredményhirdetésről is, ami szintén egyedülálló volt. Nemcsak azért, mert az első három helyezett az érmek mellett a helyiek által felajánlott termékeket (pl. lenmagolaj) vihetett haza, illetve Lenti városának wellness szállója vacsorával kényeztette az első helyezetteket, hanem azért is, mert ennek az eredményhirdetésnek szintén volt néhány nagyon megható pillanata. Ilyen volt például, amikor a rendezvény legidősebb futóját – ha jól emlékszem Gyuri bácsit – külön megemlítették, s két nappal korábbi 70. születésnapja alkalmából a szervezők még egy tortával is meglepték. Az ünnepelt könnyes szemekkel lépdelt az emelvényre, s az egész annyira magával ragadta az embert, hogy nekem is potyogtak a könnyeim, ahogyan ott álltam, énekeltem és tapsoltam a többiekkel. S ha még ez sem lenne elég, elárulom, hogy a fentieket az őrségiek még tudják fokozni! A vasárnapi volt ugyanis életem első olyan versenye, ahol a tombolán a szervezők azt is figyelembe vették, hogy volt köztünk olyan futó, aki az ország másik feléből, például Miskolcról érkezett. A wellness hétvégét megnyerő futó is ilyen volt, s nem kellett bánkódnia amiatt, hogy amikor a nyeremény mellett a neve elhangzott, ő már úton volt hazafelé, hiszen a szervezők továbbították neki az ajándékot.
Ahogyan köszönjük minden lelkes helyi önkéntesnek: mindenkinek, aki e szép rendezvénybe szívét-lelkét beleadta! Piszok szerencsések vagyunk, hogy az I. Őrségi Kerékpáros és Terepfutó Fesztivál résztvevőjeként belekóstolhattunk abba, hogy milyen egy igazi családias szervezésű rendezvény, amit nem uralt el a szponzorok sora, hanem amin emiatt érezhető a helyiek minden csepp verejtéke és gondoskodása.
Ha pedig idén lemaradtál, de a fenti sorokat olvasva elgondolkodtál azon, hogy jövőre esetleg Te is velünk tarts: azt gondolom, hogy egy dologban valószínűleg kicsit más lesz a fesztivál második versenye. Biztos vagyok benne, hogy az első híre bejárja az egész országot és egy év múlva Pünkösdkor már lényegesen nagyobb tömeg lesz Őriszentpéteren. A helyieken biztosan nem múlik majd: ők ugyanolyan szeretettel és örömmel látnak jövőre is mindenkit, efelől kétségem sincs.
Bár az előző napi kerékpáros versenyt nem láttam, a vasárnapi terepfutás alapján csak azt tudom mondani, hogy múlt hétvégén az I. Őrségi Kerékpáros és Terepfutó Fesztivál Magyarország különösen nívós eseményeként látta meg a napvilágot, amit hálásan köszönünk a helyieknek, s aminek mindannyian hosszú életet kívánunk!
