A július első, mint később kiderült, egyetlen versenyét jó régen, lényegében már decemberben sikerült lefixálni Timivel a III. Szegedi Jótékonysági Félmaratonon, így komolyabb fejfájást nem jelentett, hogy sem a magyaregregyi Máré-futás, sem a 24 kör a Hungaroringen nem jött össze.
A szegedi Holdfény Félmaratont már tavaly nyáron is kinéztem magamnak, de akkor sajnos nem sikerült futótársat találnom. A decemberi versenynek köszönhetően aztán az idei éjszakai félmaratonra egyből két jelentkező is akadt. Az eredeti tervek szerint újra Timivel futottam volna, de mint minden, a segítő személye is változhat. Nem is akármikor! De erről majd később.
A novemberi siófoki félmaratonhoz hasonlóan Szegedre is Laciékkal utaztam, egy személy kivételével ugyanazokkal az útitársakkal. Időben indultunk, így délután 4 óra felé már Szegeden is voltunk. Így bőven maradt időnk a városban bóklászni, enni, inni, fagyizni. Sétáltunk a Tisza-parton, belenéztünk az éppen zajló sárkányhajó-világbajnokságba, aztán a 7-es Megállóban még néhány fröccs és hosszúlépés is lecsúszott – természetesen mindet én ittam, a többiek ugyanis józan életet élnek. 🙂
A villamoskocsiból kialakított kocsma mellett iszogatva egyszer csak csörög a telefonom. Már azt hittem, előrébb hozták a rajtot, és indulni kell, de nem! Ákos hívott, hogy Timit befogták a szervezők, ezért ő ugrik be helyette. Így is jó, elvégre Úriban már futottunk együtt egy félmaratont.
Ahogy közeledett az este, úgy jelentek meg egyre csúnyább felhők az égen. Még a végén elázunk? A Pesten maradt családtagok, ismerősök közben már tudósítottak az ottani felhőszakadásról, de nekünk csak a sötét felhők jutottak.
8 óra után végre összeszedelőzködtünk, és elindultunk a versenyközpontba, így a 10-es rajtig még ott is bőven maradt időnk erre-arra. Például készíteni néhány közös fotót egyik csapattársammal, Tamással, akivel ott futottunk össze.
Egyszerre indították a 7, 14 és 21 km-es mezőnyt, a rajtvonalnál több száz ember várta, hogy nekivághasson a választott távnak. De mielőtt belevetettük volna magunkat az éjszakába, egy ismerős női hang tulajdonosa jelent meg mellettünk, és kezünkbe nyomott két üveg ásványvizet. Jellemző, hogy nem ismertem meg, ezen már meg sem lepődtem, de mentségemre szóljon, hogy Timivel csak egyszer találkoztam, és agyilag ekkor már máshol jártam.
Bevallom, a téli verseny után volt bennem egy kis drukk a járdán futás miatt. A rajt után ugyan jó ideig, még a Tisza-hídon is az úttesten futottunk, de mint Ákostól megtudtam, a következő két körben fel fognak terelni a járdára. Hát… Ettől a hírtől nem lettem különösebben boldog…
Letaposott vizes hóra most nem kellett számítanunk, de sötétre (egyes helyeken tényleg alig lehetett látni) és tömegre (főleg a verseny első felében) annál inkább. Szerencsére a mezőny hamar szétoszlott, így ez nem sokáig jelentett nehézséget, és valahogy még a sötétebb részekkel is megbirkóztunk, viszont a sok útpatka, rámpa és az oszlopok kerülgetése rendesen leszívta az energiámat – és szerintem Ákosét is.
Nagy meleg nem volt, ettől függetlenül mindketten izzadtunk, mint a paci. 🙂
A frissítés szuper volt. Vizet, kólát mindenhol kínáltak, szerintem izót is, bár azt ezen a versenyen nem ittam. És amivel az utóbbi időben több futóversenyen is találkoztam: görögdinnye. Isteni volt, egy frissítőponton sem hagytuk ki!
A kör második felében egy sötétebb, „nem sokat látok” szakasz következett, aztán hamarosan jött is a befutó – csak épp nem nekünk, hanem a 7 km-en indulóknak. Fájlaltam is, hogy nem valamelyik rövidebb távon indultunk, de nevezéskor még nem ismerhettem a pálya adottságait.
Kissé aggasztott, hogy még két hasonló kört kell teljesítenünk, de úgy voltam vele: Menjünk, majd lesz valahogy! Hát, lett is.
A második körben végig fájt a hasam, de az is lehet, hogy már az első kör végétől kezdve. Annyira nem volt vészes, ellenben elég kellemetlen, minden lépésnél éreztem. Így amellett, hogy Ákos instrukcióira és az útra figyeltem, végig azon agyaltam, mit csináljak? Neki merjek vágni a harmadik körnek? Vagy játsszunk biztonsági játékot?
Miután megszültem a döntést, Ákossal is megosztottam ezt, majd a hátralevő 2-3 km lefutása után megálltunk, és befejeztük. 🙁
Nyakunkba akasztották a meg nem érdemelt érmet, átöltöztünk, majd a célegyenes mellett megvártam Laciékat. Miután ők is összeszedelőzködtek, visszaindultunk Pestre. Az esőtől még ekkor is megmenekültünk, csak beszállás előtt kaptunk néhány cseppet a nyakunkba. Hazafelé aztán néhol úgy verte a szélvédőt, és közben akkorákat villámlott…
Jó későn, illetve korán, hajnali fél 4 előtt értünk haza. Ekkor már kezdtem hasonlítani a kicsavart mosogatórongyhoz, mivel útközben csak másodpercekre sikerült elpillednem, a fejem előrebillenése mindig felébresztett. 😀
Futás közben úgy voltam vele, a Holdfény Félmaratonból elég volt egy is, de mint már sokszor, a célban, a verseny utáni napon már máshogy gondolkodtam a kérdésről. Ha lesz legközelebb – és miért ne lenne, elvégre egy nagyon jó hangulatú verseny volt –, akkor valamelyik rövidebb távon kell indulni. De akár még a 21 km is belefér. Viszont el kell engedni minden időcélt, nem kell foglalkozni a pályával – ha 2:30-as félmaratont futunk, úgy is jó. És persze a rajt előtt tisztáznom kell a szervezetemmel, hogy az előző évi versenyt nem kell feltétlenül lekopírozni. 🙂
Végül köszönet Ákosnak és Laciéknak, minden nehézség ellenére szuper nap volt!
A szegedi Holdfény Félmaratont már tavaly nyáron is kinéztem magamnak, de akkor sajnos nem sikerült futótársat találnom. A decemberi versenynek köszönhetően aztán az idei éjszakai félmaratonra egyből két jelentkező is akadt. Az eredeti tervek szerint újra Timivel futottam volna, de mint minden, a segítő személye is változhat. Nem is akármikor! De erről majd később.
A novemberi siófoki félmaratonhoz hasonlóan Szegedre is Laciékkal utaztam, egy személy kivételével ugyanazokkal az útitársakkal. Időben indultunk, így délután 4 óra felé már Szegeden is voltunk. Így bőven maradt időnk a városban bóklászni, enni, inni, fagyizni. Sétáltunk a Tisza-parton, belenéztünk az éppen zajló sárkányhajó-világbajnokságba, aztán a 7-es Megállóban még néhány fröccs és hosszúlépés is lecsúszott – természetesen mindet én ittam, a többiek ugyanis józan életet élnek. 🙂
A villamoskocsiból kialakított kocsma mellett iszogatva egyszer csak csörög a telefonom. Már azt hittem, előrébb hozták a rajtot, és indulni kell, de nem! Ákos hívott, hogy Timit befogták a szervezők, ezért ő ugrik be helyette. Így is jó, elvégre Úriban már futottunk együtt egy félmaratont.
Ahogy közeledett az este, úgy jelentek meg egyre csúnyább felhők az égen. Még a végén elázunk? A Pesten maradt családtagok, ismerősök közben már tudósítottak az ottani felhőszakadásról, de nekünk csak a sötét felhők jutottak.
8 óra után végre összeszedelőzködtünk, és elindultunk a versenyközpontba, így a 10-es rajtig még ott is bőven maradt időnk erre-arra. Például készíteni néhány közös fotót egyik csapattársammal, Tamással, akivel ott futottunk össze.
Egyszerre indították a 7, 14 és 21 km-es mezőnyt, a rajtvonalnál több száz ember várta, hogy nekivághasson a választott távnak. De mielőtt belevetettük volna magunkat az éjszakába, egy ismerős női hang tulajdonosa jelent meg mellettünk, és kezünkbe nyomott két üveg ásványvizet. Jellemző, hogy nem ismertem meg, ezen már meg sem lepődtem, de mentségemre szóljon, hogy Timivel csak egyszer találkoztam, és agyilag ekkor már máshol jártam.
Bevallom, a téli verseny után volt bennem egy kis drukk a járdán futás miatt. A rajt után ugyan jó ideig, még a Tisza-hídon is az úttesten futottunk, de mint Ákostól megtudtam, a következő két körben fel fognak terelni a járdára. Hát… Ettől a hírtől nem lettem különösebben boldog…
Letaposott vizes hóra most nem kellett számítanunk, de sötétre (egyes helyeken tényleg alig lehetett látni) és tömegre (főleg a verseny első felében) annál inkább. Szerencsére a mezőny hamar szétoszlott, így ez nem sokáig jelentett nehézséget, és valahogy még a sötétebb részekkel is megbirkóztunk, viszont a sok útpatka, rámpa és az oszlopok kerülgetése rendesen leszívta az energiámat – és szerintem Ákosét is.
Nagy meleg nem volt, ettől függetlenül mindketten izzadtunk, mint a paci. 🙂
A frissítés szuper volt. Vizet, kólát mindenhol kínáltak, szerintem izót is, bár azt ezen a versenyen nem ittam. És amivel az utóbbi időben több futóversenyen is találkoztam: görögdinnye. Isteni volt, egy frissítőponton sem hagytuk ki!
A kör második felében egy sötétebb, „nem sokat látok” szakasz következett, aztán hamarosan jött is a befutó – csak épp nem nekünk, hanem a 7 km-en indulóknak. Fájlaltam is, hogy nem valamelyik rövidebb távon indultunk, de nevezéskor még nem ismerhettem a pálya adottságait.
Kissé aggasztott, hogy még két hasonló kört kell teljesítenünk, de úgy voltam vele: Menjünk, majd lesz valahogy! Hát, lett is.
A második körben végig fájt a hasam, de az is lehet, hogy már az első kör végétől kezdve. Annyira nem volt vészes, ellenben elég kellemetlen, minden lépésnél éreztem. Így amellett, hogy Ákos instrukcióira és az útra figyeltem, végig azon agyaltam, mit csináljak? Neki merjek vágni a harmadik körnek? Vagy játsszunk biztonsági játékot?
Miután megszültem a döntést, Ákossal is megosztottam ezt, majd a hátralevő 2-3 km lefutása után megálltunk, és befejeztük. 🙁
Nyakunkba akasztották a meg nem érdemelt érmet, átöltöztünk, majd a célegyenes mellett megvártam Laciékat. Miután ők is összeszedelőzködtek, visszaindultunk Pestre. Az esőtől még ekkor is megmenekültünk, csak beszállás előtt kaptunk néhány cseppet a nyakunkba. Hazafelé aztán néhol úgy verte a szélvédőt, és közben akkorákat villámlott…
Jó későn, illetve korán, hajnali fél 4 előtt értünk haza. Ekkor már kezdtem hasonlítani a kicsavart mosogatórongyhoz, mivel útközben csak másodpercekre sikerült elpillednem, a fejem előrebillenése mindig felébresztett. 😀
Futás közben úgy voltam vele, a Holdfény Félmaratonból elég volt egy is, de mint már sokszor, a célban, a verseny utáni napon már máshogy gondolkodtam a kérdésről. Ha lesz legközelebb – és miért ne lenne, elvégre egy nagyon jó hangulatú verseny volt –, akkor valamelyik rövidebb távon kell indulni. De akár még a 21 km is belefér. Viszont el kell engedni minden időcélt, nem kell foglalkozni a pályával – ha 2:30-as félmaratont futunk, úgy is jó. És persze a rajt előtt tisztáznom kell a szervezetemmel, hogy az előző évi versenyt nem kell feltétlenül lekopírozni. 🙂
Végül köszönet Ákosnak és Laciéknak, minden nehézség ellenére szuper nap volt!
