Az elmúlt években már tradícióvá vált, hogy tavasszal a Balaton körül tekerjek. Egyik első beszámolóm a tavaly – Dáviddal és öcsémmel végigtekert – „Kiskör”-ről szólt. Idén Dávid sajnos nem tudott csatlakozni, így a Balatonkör esemény keretében tesómmal ketten (és persze a több száz sporttárs) vágtunk neki a teljes tókerülés 206 km-ének.
Hosszú út volt a tavalyi kiskörtől eljutni oda, hogy szombat reggel 05:45-kor a Zamárdi strandon várjuk a rajtot. Idénre én mindenképp teljes kört akartam, tesómnak ez nem túlságosan tetszett. Aztán szép lassan beletörődött a folyamatos győzködésem, valamint a tavalyi MTB bringájának egy szuper országúti biciklire cserélése után (amiért nem győzök hálálkodni, mert ha kölcsön kapom, az én Balatonman-es esélyeim is jelentősen nőnek).
A társaság már megvolt, a lejutást kellett még kitalálni. Eddig mindig „atomjaira” szedtük a kerékpárokat és a hátsó ülést lehajtva bepakoltuk a csomagtérbe őket. Idén felmerült, hogy ha már ennyit megyünk, vegyünk egy hátsó ajtóra szerelhető kerékpártartót. Persze, péntek este kissé el is húzódott a felszerelése, a látvány pedig testvéremet nem győzte meg, ő az országútiját inkább a csomagtérben utaztatta.
Felkészültünk rá, de azért kissé megviselte mindkettőnket, hogy hajnali 2-kor csörgött az óra. Mivel egész héten az időjárás előrejelzéseket vizslattam, nem lepett meg, hogy lefelé szélben, szakadó esőben kocsikáztunk az M7-esen. Szerencsére mire leértünk jóformán elállt az eső (napközben sem esett már később) és aminek még jobban örültem, hogy a biciklim sem hagytam el útközben, jól viselte az időjárás és a 130-as tempó hatását – ami az ülést az esőtől védő, lekötözött nejlon zacskóval kegyetlenül elbánt.
A helyszínen a kerékpár ellenőrzése és a rajtcsomag átvétele simán ment, még időnk is maradt visszaugrani a kocsihoz. Az idei rajtcsomagban is több hasznos ajándékot kaptunk, az esemény pólója az elmúlt három évben messze most lett a legjobb dizájnú és ha tudom, hogy kapunk kulacsot is, az enyémet el sem hozom.A kocsinál átválogattuk a szükséges felszerelést, ami kellett (pótbelső, kis pumpa, szerszámok, szendvics…) a hátizsákokban maradt, a többi meg a kocsiban és indultunk a rajthoz.
A 6 órás rajtra összegyűlt tömeg az első 31 km-en együtt haladt. Ezt a részt annyira nem szeretjük, a lassú tempó miatt vissza kell magunkat fogni, ráadásul sokkal nagyobb odafigyelést kíván, hogy a sűrű tömegben ne legyenek koccanások. Persze a szervezőket is meg lehet érteni, ezen a részen lezárt területeken kell áthaladni, ahova nem lehet csak úgy kényük-kedvükre beengedni a bringásokat. Így aztán, hogy leszakadjunk a tömegről és a vezetett túráról, a kenesei pihenőről idő előtt elindultunk számos hasonló lelkületű sporttárssal.
Korábban mindig napsütéses, barnulós időben tekertem, itt most nem kellett ettől tartanunk. Az északi partra fordulva, szembe fújó szél bolondította meg az amúgy is szinttel nehezített útvonalat (és akkor még így is örülhettünk, hogy az eső végül egész nap elkerült minket). Tesómmal a kelleténél nagyobb hévvel vetettük neki magunkat a maradék 170 km-nek, aminek később lett meg a böjtje.
Eleinte jólesően tekertünk, élveztük a szebbnél szebb kilátást a tóra, aminek partján így tavasz közepén már élénkült az élet, útközben duatlon versennyel, palacsinta fesztivállal, futóversennyel is találkozhattunk. Eltévedni nem nagyon lehetett, mindig voltak előttünk/mögöttünk sorstársak, meg hát ugye csak a tó legyen mindig a bal kezünk felé… A frissítő pontokon mindig bőséges ellátmány várt minket, csak a nyitvatartási időkre kellett (volna) odafigyelni. A harmadik állomás még nem lehetett nyitva és úgy tekertünk el mellette. Amikor ezt észre vettük, visszamenni már késő volt, de onnantól mindig nagyon figyeltünk.
Ez a kihagyás különösen kellemetlenül érintett minket, itt kezdtünk el fáradni. Az előző kerüléseimhez képest határozottan több energiát kellett égetni a szél miatt. Az elején ellőtt puskapor miatt a táv felétől küzdelmessé vált a tekerés, ráadásul úgy éreztük, mintha mindig szembe fújna a szél. Pedig a déli partra már a nap is kisütött, de a polár felső így is fent maradt a célig. Az ilyen hosszabb bringázások legnagyobb nehezítőjét sem úsztuk meg, tesóm – aki 20 km-es távokhoz van szokva – az utolsó 50 km-t már kénytelen volt állva letekerni, egyszerűen nem bírta már az ülést, de az én fenekem is megviselte a túra.
Ezért aztán nagyon megkönnyebbültünk, amikor 18:00 után áthajtottunk a célon. Az ülés meggyötört és elfáradtunk, de így is nagyszerű élmény volt. Öcsémre pedig nagyon büszke vagyok, hogy kibírta, végigment, annak ellenére, hogy nem sokat készült kifejezetten a kerülésre (azóta meg már mondta, hogy mehetünk máskor is). Köszönjük a szervezést, a finom gulyást a célban, remélem jövőre is találkozunk!
