A sport hozta össze őket, és azóta is az ötpróbázás az egyik kedvenc közös hétvégi időtöltésük. Conti Viktória és Molnár Mihály stílszerűen a veronai Rómeó és Júlia Félmaratonon pecsételték meg szerelmüket egy jegygyűrűvel, Valentin-nap hetében. Természetesen nem hagyhattuk ki, hogy megkérdezzük a részletekről őket – már csak azért sem, mert Misi az Ötpróba pontranglista második helyezettje. Sok boldogságot kívánunk!
Hogyan zajlott a nagy nap?
Viki: Nagyon izgi volt, egyrészt azért, mert ez volt életem első félmaratonja, és Misi velem futott – pedig neki gyorsabban is ment volna. A végére borzasztóan el voltam fáradva, és a könnyeim már attól is csorogtak, hogy sikerült lefutnom a távot. Aztán átléptük a célvonalat, és Misi ott rögtön letérdelt, már vette is elő a gyűrűt, és feltette azt a bizonyos kérdést. Nagyon romantikus volt! Szóval sírtam ettől is, attól is.
Milyen szerepet játszik a sport a kapcsolatotokban?
Viki: 14 éves korunk óta ismerjük egymást, szakközépiskolában jártunk egy osztályba. Jó osztályunk volt, a mai napig tartjuk a kapcsolatot egymással jó páran, ezért tudtunk mindig egymásról. Tudtam azt is, hogy Misi elkezdett futni és ötpróbázni. Nagyon megirigyeltem, hogy ilyen komoly teljesítményekre képes. Aztán tavalyelőtt én is elkezdtem újból futni. Pontosan egy éve döntöttük el, hogy összekötjük az életünket, előtte kezdtünk el együtt futni. Kértem tőle egy kis segítséget, aztán ez lett belőle. Magyarul: összefutottunk.
Misi: Ez lett belőle, hogy nem jutok szóhoz, látod? 🙂
V.: Pedig az nálad ritkaság! 🙂
Milyen élmény volt maga a verseny?
M.: Nagyon emlékezetes. Számomra nyilván felfokozott izgalmat jelentett, hogy meg fogom kérni a kezét. Mégiscsak a Rómeó és Júlia Félmaratonon jártunk, a szerelmesek városában, szóval minden ideális volt. Verona belvárosában futottunk, ami nagyon szép. Tudtam, hogy Vikinek ez lesz az első félmaratonja, és biztattam: nagyon jól futott, szóval minden jól ment. De persze én már a célvonalra összpontosítottam. Ha nem tudta volna lefutni, akkor bevittem volna a nyakamban vagy a karomban, csak hogy feltehessem a kérdést.
V.: Arról nem beszélve, hogy Valentin-napon érkeztünk, és Veronában ilyenkor tényleg minden a szerelemről szól. Kivilágított szívek vezettek Júlia házához, ezer ember volt, mindenki irkált a falra, és fotózkodott. Nem tudod elkerülni, hogy ne kerülj a hatása alá, főleg, ha szerelmesen mész.
M.: Ha egy picivel kisebb lett volna a felhajtás, akkor az nagyon giccses lett volna, de így annyira giccses volt, hogy az már jó. 🙂
Ti voltatok egyedül magyarok és ötpróbázók?
V.: Ötpróbázóként valószínűleg egyedül indultunk. De magyarokkal rögtön találkoztunk, már amikor mentünk az expóra a rajtcsomagért. Bohóckodtak, fotózkodtak, messziről kiszúrtuk őket! Nagyon jó fejek voltak.
Úgy tudom, kicsit olyan ez a verseny, mint egy sportos városnézés. Szerintetek is?
M.: Igen, két kört mentünk a belvárosban, ami gyönyörű. Egy másodpercig sem unatkoztam. Úgyhogy azon gondolkodunk, hogy rendszeresen el kellene menni egy-egy külföldi futóversenyre együtt. Az idei évre más olasz városokat is beterveztünk, talán a Garda-tónál.
V.: Többször átfutottunk a folyón átívelő hídon, oda-vissza elég kacskaringós útvonalon. Láttuk a történelmi belvárost, a várat, az ókori arénát, amin egyébként általában át is lehet futni.
Mennyire számít ilyenkor a teljesítmény?
M.: Amikor elkezdtem futni, akkor sokat foglalkoztam ezzel. Mindig lehet fejlődni, de ha túlzásba vinném, az már nem a futás élvezetéről szólna, hanem kemény munka lenne. Ezért idővel elengedtem a teljesítménykényszert. Most már a futás élvezetéért futok, azért, hogy élvezzem a várost és a tájat. A madridi maratonon az elején még foglalkoztam vele, hogy tudok-e jobb időt futni, de aztán itt-ott megálltam futás közben, fényképeztem, és kiszaladtam pacsizni. Amikor az ember elmegy futni egy idegen városba, akkor fantasztikus dolog intenzíven megismerni a helyet, 2 óra alatt 20 km-t bejárni. A veronai verseny is erről szólt többek között.
Gratulálunk még egyszer az egész Ötpróba csapat nevében!
