Megérkezett az ősz, a hűvösebb idő, vírusok és baktériumok szállnak szerte a levegőben.
A gondtalan nyári napok után, az ember igyekszik visszaszokni a hétköznapokba. Szerencsére ebben a kissé szürkébb időszakban is rengeteg Ötpróbás eseménnyel dobhatjuk fel a hétvégéinket. Nekem a következő szeptemberi kihívás a 34. Budapest Spar maraton volt, ahol a bezsebelt hat pont mellett számos élményt, némi önismeretet és egy kevés izomlázat is szereztem.
Már egy ideje bennem van, hogy nagyszerű érzés lenne 3 órán belül futni ezen a klasszikus távon. A Wizz Air félmaraton remek eredménye után a nevezés nem is lehetett kérdés, idén már az ötödik maratonomra készültem. Sajnos azonban eredmény szempontjából ez most nem lett egy siker sztori. Közel két héttel a futás előtt sikeresen összeszedtem egy köhögéses, megfázásos valamit. A láz és a gyengeség elkerült ugyan, de éreztem, hogy nincsen minden rendben. További könnyítésként az esemény hetében külföldi kiküldetésen dolgoztam, ahol az estébe nyúló munkanapok után, két köhögési roham között nem igazán maradt erő edzeni.
Vasárnap reggel úgy ébredtem, hogy már 9 napja nem edzettem. Ez az a táv, amit egyáltalán nem lehet félvállról venni, de visszalépés meg sem fordult a fejemben. A reggeli zabkásám után kivételesen időben indultam és érkeztem a Pázmány Péter sétányhoz. Rajtcsomag, mosdó és kezdhettem is a bemelegítést, már az új pólómban. Egy fél szekrény tele van már különböző futóesemények pólóival, de ez az idei talán a legjobb kinézetű közülük.
A maradék idő gyorsan letelt a rajtig, hogy aztán 9 órakor nekiinduljunk. Az időjárás kegyes volt, szép időben bátran kezdtem a futást, kitűzve a 3 órás befutóidőt. Az útvonal megegyezett a tavalyival, a szokásos budapesti helyszíneken futottunk. A szurkolok nagyon kitettek magukért, a szép (és kissé talán meleg) időben rengetegen jöttek ki és hangosan bíztattak minket. Bár nem számítottam rá, ismerősöktől bíztatás nekem is jutott (és jól is esett), “összefutottam” a volt atomfizika tanárommal és egyik volt osztálytársam is itt szurkolt angol barátjának, aki első maratonját futotta.
A táv első felén komoly gondokat nem éreztem, rendületlenül tartottam a kitűzött időt, 1:28-as félmaratont futva fordultam a végső 21 km-re. A gondok 28 km-nél ütöttek be. Az óbudai szakasz és az Árpád híd megmászása közben mintha összeomlott volna a rendszer. Éreztem, hogy lassítanom kell, le kell mondjak a célomról. Innentől kezdve sajnos keservessé vált a futás. A Margitsziget után egyik-másik lépésnél a görcs nyilallt a combomba, muszáj volt megállni nyújtani és sétálni. A köhögés is előjött, pedig addig semmi nyoma nem volt. Fogtam a fejem, de nem tudtam mit tenni. Persze a fizikai holtpont magával hozta a mentális párját is.
Jó pár kilométer hátra volt még, volt időm szép lassan helyre tenni fejben a dolgokat: be kell fejezni a versenyt, nem lesz a legjobb, de nem is a legrosszabb időm, rekordokat jövőre is lehet dönteni. Ha lassan és keservesen, de haladtam. A Műegyetem előtt még egy sporttárs lelkesítése ragadt magával, aki nem hagyta, hogy az utolsó km-en sétálgassak. Ezért is szép dolog a szabadidő-, és tömegsport, az emberek egymást biztatják, inspirálják jobb teljesítményre.
Végül a tavalyelőttihez hasonlóan 3:14-en belül értem célba, kissé keserédes szájízzel. Sokat azért nem drámáztam az időmön, a lényeg, hogy ötödszörre is megcsináltam és még így is remek eredménnyel. Meg aztán milyen cél maradna jövőre, ha már idén meg lett volna a 3 órán belüli eredmény?
