Megvan az ötödik félmaraton a Vivicittán! Az időeredményemmel ugyan nem vagyok maradéktalanul elégedett, de nem lehet mindig tökéleteset „alkotni”.
Tág határok között mozogtak az eddigi eredményeim az elmúlt négy versenyen: a legjobb 2:02:08, a leggyengébb 2:15:34 lett. A realitásokat figyelembe véve idén azzal is megelégedtem volna, ha 2:10-en belül célba érünk, de tudtam, hogy ez nem lesz könnyű.
Nem volt mindennapi történet, ahogyan szilveszter éjfél körül futótársamat, Nellit megismertem az interneten. Rá 8 órára már személyesen is találkoztunk, és rögtön futottunk 17 km-t a lassan ébredező Budapesten. De ezt a sztorit januárban, a Jótékonyság és nyúlfutás című bejegyzésben már „megénekeltem”.
Azóta pár szigetkör már a futócipőnkben van, jól összeszoktunk, így annyira meg sem lepett, hogy Nelli jelentkezett kísérőnek a Vivicittára. Az óriási tömeg miatt ugyan tartott tőle egy kicsit, de egy nagyszerű ötletnek köszönhetően olyan sima volt a rajt és a verseny első szakasza is, mint még soha.
A rajt előtt szokásos bázishelyünkön, a MAC-ban találkoztunk, ahol Kuriékkal is sikerült összefutni, így rögtön meglett a csapatfotó is.
A második szektor legvégéről indultunk, a többi futóval együtt, így a rajt után sok-sok percen át tiszta, néptelen úton futhattunk: álmodni sem lehetett volna szebbet…
Okulva a 3 héttel ezelőtti verseny rutintalanságából, abban maradtunk, hogy próbáljuk tartani a 6 perc körüli tempót, aztán ha marad még erőnk, a végén toljuk majd meg. Bár ha meggondolom, komolyabb, nem 100–200 méter körüli sprintet csak a 2016-os BB24-en nyomtunk, mikor kimondatlanul elkezdtem, pontosabban elkezdtünk versenyezni a mellettünk futó férfivel. Az tényleg nagy menet volt, és valószínű, nem 10–20 másodpercet hoztunk az addigi időnkön. Szépséghiba, hogy ha csak egy hajszállal is, de alulmaradtunk. 🙁
Nem emlékszem pontosan, de szerintem még a pesti oldalon, a Lánchíd előtt hallottuk meg a hátunk mögött az első, elég határozottan közeledő futókat, valószínűleg már a harmadik szektorból. Nem akartunk versenyezni velük, 200–300 méternél hosszabb távon esélyünk sem lett volna rá, inkább haladtunk tovább a magunk tempójában.
A rajt előtt elég sokat vacilláltam, hogy rövid vagy hosszú ujjú felsőben fussak-e. Nem volt hideg, de annyira meleg sem. Tudtam, hogy hamarosan 10 fok fölötti hőmérséklet lesz, és belülről mi is termeljük majd a hőt, mégis maradt a hosszú. Így aztán futás közben húzgálhattam is az ujját a könyökömhöz, hogy legalább az alkaromat hűtsem.
Ismerősökből ezúttal sem volt hiány, rengetegen köszöntek rám, közülük néhányat sikerült is azonosítani. Még a verseny vége felé Andit is, bár őt csak úgy, hogy tudtam, kicsoda: vele futottam ősszel a Sparon, de a neve sehogy sem akart beugrani.
A Lánchídhoz érve átfutottunk Budára, ha jól tudom, megkerültük a Várat, aztán az Alagúton át vissza a Dunához. Még ekkor sem volt tömeg, mert az Alagútban feltűnően nagy volt a csend, de sok futót nem is láttam körülöttünk.
Ezután jött a hosszú rakpartfutás. Nem tudom, mi a jobb. Ha ismerjük a helyet, ahol futunk és nagyjából átlátjuk, mi vár még ránk, vagy ha fogalmunk sincs arról, hogy jutunk el a rajttól a célig. Elsőre azt gondolom, az előbbi, de ha ismerős helyen fut az ember, fáradtan a tudás sem mindig kifizetődő.
Merthogy valamikor 10 km körül kezdtem fáradni. Na nem olyan nagyon, de éreztem és az óra is ezt igazolta. Mondtam is Nellinek, amit már ő is sejtett, hogy a 2:10-es időről lemondhatunk.
A pesti oldal – merthogy a Szabadság hídon visszatértünk a Duna bal partjára – már nem esett olyan jól, pedig egész hosszan, a Szent István parkig kellett még futnunk. Aztán tovább, a Margit hídon át majdnem az Árpád hídig.
Mielőtt a hídra kanyarodtunk volna, kaptunk egy hajrát Nelli családjától, bár a kicsi talán észre sem vette a tömegben az anyukáját. Aztán irány a sziget!
A Palatinus melletti széles úton, ahol árnyékos időben én is gyakran megfordulok, jött a vonatozás. Itt már csak a világos csíkot figyeltem és az előttünk futót, de megelőzni nem volt kedvem, szerintem értelme sem lett volna. Bár hogy tőlünk balra üres volt-e az út, ki lehetett-e kerülni a „kocsisort”… Fogalmam sincs, igaz, meg se kérdeztem. Utólag kicsit bánom, mert ha perceket nem is, de 0,5–1 percet javíthattunk volna a befutóidőnkön. De ez a hajó már elment. 🙂
Végül 2:19:55 alatt értünk célba, az eddigi leggyengébb vivicittás félmaratoni időmmel, viszont legalább a 2:20-ban benne vagyunk. 🙂 De jövőre nem módosítom a célidőt!
Megkaptuk a befutócsomagot, én a sört egyben lenyeltem (természetesen doboz nélkül), aztán egy nem szeretem séta az Atlétikai Centrumig. Levezetésnek azért jól jött. 🙂
És ami most sem maradhat el, mert nélküle ez a 21 km nem jöhetett volna létre: nagy köszönet Nellinek, hogy végigfutotta velem a távot, szuper segítő volt!
