Bevált dolgokon ne (sokat) változtass – ennek szellemében idén, csökkentett távon ugyan, de ismét nekivágtunk a gödöllői Téli Margita túrának. Tavaly inkább a teljesítményre, ebben az évben viszont a túrára fektettük a hangsúlyt. Így sem unatkoztunk, számos természetjáró sporttárssal együtt, remek kirándulóidőben jártuk be a környék néhány látnivalóját, közben az állatvilággal is hol nyugodtabb, hol meghökkentőbb módon ismerkedhettünk.

Miután 2018-ban hat fős társasággal leküzdöttük életünk leghosszabb (40 km-es) túráját itt Gödöllőn, a végére a fél csapat hónapokra lerobbant. Akkor ez kicsit nyomta a lelkem, mivel előre a többieknek csak könnyed túraként reklámoztam a programot, közben magamban az érte járó öt pontomat tervezgettem. Sérüléseken túl (vagy épp amiatt) emlékezetes túra volt, tetszett a helyszín és a terep, a szervezés, az, hogy az esemény meg tudta tartani a családias jelleget, annak ellenére milyen nagy volt a résztvevők száma. Így aztán nem volt kérdés, hogy idén ott leszünk-e.

Ilyen előzmények után Zsófival idénre egy nyugodt, kettesben beszélgetős, randizós 20 km-es sétát terveztünk. Amiből persze a reggel nyolcas nevezésnél, amikor megkérdezték hogy 20 vagy 30, akkor majdnem az utóbbira csábultunk. “Egységes, olcsó nevezési díj”, “4 Ötpróba pont még is csak több, mint 2”, “szép időben jól esik a harminc is”… – ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, de végül erős maradtam és maradt a rövidebb táv.

Gödöllő belvárosán keresztül indultunk, az úton a természetet megelőzte a kultúra. Első kisebb megállónk a máriabesnyői templom volt. Még általános iskolában sokszor került elő az itteni búcsújárás, ismerőseim volt is, hogy elzarándokoltak ide, most részben mi is megtettük ezt. Az első ellenőrző ponthoz haladva még elhaladtunk Teleki Pál egykori miniszterelnök sírja mellett is, majd a Pap Miska kútnál megkaptuk első pecsétünk és egy kis csokit is erőpótlásul.

Az idővel nagyon jól jártunk, reggel sem volt szörnyen hideg, viszont az átfagyott felső talaj meggátolta a sárban tocsogást (amit persze később már nem úsztunk meg…). A babatpusztai tavak felszíne hívogatóan jeges volt, de végül nem kockáztattam meg egy februári csobbanást. Annak ellenére, hogy csak dombság a terület és szintkülönbség sem volt igazán sok, többször látványos tájban lehetett részünk.

Séta közben a kicsiktől a nagyobbakig mindenféle háziállatot láthattunk, nagyon impozánsak voltak a hatalmas szarvasmarhák. Ennek ellenére a legizgalmasabb pillanat az volt, amikor a mi utunkat – túrázók és terepfutók, elég sokan voltunk épp arra – egy 6-8 tagú szarvascsorda keresztezte alig pár méterre előttünk. Sajnos az operatőröm lassan kapcsolt és nem sikerült megörökítenünk a pillanatot, de később bevallotta, hogy neki ez örökre megmarad, mert nem sok ilyenben volt még része.

Egy délelőttnyi séta után kellemesen elfáradva értünk vissza a rajt/célhoz, ahol kitűzővel, oklevéllel – és persze az igazi kincs – zsíros kenyérrel vártak a szervezők. Az idei túrát is sikeresnek minősítettük, kettősünk közül senki nem sérült meg, Zsófi felavatta az új terepfutó cipőjét és remek, emlékezetes, aktív feltöltődésben volt részünk.

Ha a túrázásra gondolunk, általában nem a Gödöllői-dombság ugrik be, de ez az esemény nekem már másodszor mutatta meg, hogy a budai hegyeken kívül is vannak szuper főváros környéki lehetőségek. A szervezők lelkes és barátságos csapata megérdemli, hogy a hírüket keltsük, aki szereti járni az országot, a természetet, annak nem érdemes kihagynia ezt az eseményt.