Sokat kellett várnom rá, de megérte. Az utolsó napokban már kifejezetten izgultam, mikor indulunk, milyen lesz, hogy fogok teljesíteni. Az elmúlt években a Balatonman triatlonfesztivál kiemelkedett a számos kedvenc sporteseményem közül. A hétvégén, több mint egy év után, újra elrajtoltunk a kenesei strandon.
Persze a rajthoz állás egy hosszú folyamat volt. Az év elején, amikor kiderült, hogy egy hétvégére esik a Wizz Air félmaraton és a Balatonman, egyiket sem akartam kihagyni, úgy kalkuláltam, hogy szombaton egy rövid távú triatlon után másnap majd levezetek Budapesten egy könnyed futással. Így aztán kb. júliusig rövidtávra készültem, amikor is nagy örömömre kiderült, hogy tolódik egy hetet a verseny, így kategóriát változtattam középtávra.
Futóedzésekkel nem volt gond, az úszás viszont a zárt uszodák miatt eleinte nem nagyon jött össze. Ennek ellenére a bringától tartottam leginkább. Idén az egynapos Balaton kerülések kimaradtak, ráadásul a tavalyi verseny két defektje élénken élt az emlékeimben. Kifejezetten nem is edzettem, gyűltek ugyan a kilométerek, de csak a saját trekking bringámmal jártam a várost, közlekedtem, hogy elkerüljem a BKV-zást a vírushelyzetben.
Lassan közeledett az időpont, elkezdtem összeszedni a felszerelés összes tartozékát, a tesómtól kölcsönkért versenybringát elvittem szervizbe hátsó kerék defekt miatt és úgy en bloc fejben készülődtem. A verseny előtti főpróbán, a budapesti félmaratonon jó eredményt hoztam, csak kissé fáradtnak éreztem magam. Az utolsó héten a munka miatt ugyan nem jött össze a tökéletes regeneráció, de szombaton jó formában utaztunk le Balatonkenesére a tésztapartira és rajtszám átvételre (meg egy kis közös családi programra Zsófival és a szüleimmel).
Már itt elkapott az esemény szokásos fesztiválhangulata, izgultam a másnap miatt és ez egészen a rajtig megmaradt. Aludni szerencsére azért jól tudtam, a verseny előtti napok étkezését pedig próbáltam megfelelően alakítani, de ebben – és a frissítésben – még rengeteget kéne fejlődnöm.
Másnap a középtáv déli rajtja miatt nem kellett korán kelnünk, már az összes rövid, speciál és iron távon induló résztvevő a kerékpárpályát rótta, mikorra kiértünk. Kivételesen örültem a 12:00-ás rajtnak, bíztam benne, hogy addig is melegszik némelyest a víz, ami reggel még 21,5 °C-os volt. Rajt előtt igyekeztem nem kapkodni, elintézni a depózást, naptejet, kidörzsölés elleni krémet használni, kulacsot megtölteni, bringa helyét memorizálni, egy banánt elmajszolni és a taktikát átgondolni.
Aztán a következő emlékkép, ahogy a checkin után negyed órával a rajt előtt közel 350 középtávú versenyzővel együtt a vízben melegítünk és várjuk a rajtot. A 21,5 fok úszáshoz nekem megfelelőnek tűnt, a rajtnál álldogálásnál azért kissé hűvös volt, a többség ennek megfelelően neoprénben lubickolt. Délben aztán egy nagyon hangulatos rajttal elindultunk a parton álló szurkolók buzdítása közben.
Az eleje keserves volt. Küzdöttem és szenvedtem, de ezen nem lepődtem meg. A több száz versenyző egy emberként célozta meg az első bóját. Karok, lábak tengere között próbáltam a saját tempóm és saját úszásom megtartani. A tó vízét is kelleténél többször kóstoltam meg, de mentem tovább kitartóan, mert ez a lényeg, az apró bosszantó dolgokon túllépve leküzdeni ezt az embert próbáló távot. Az első kör kétharmadánál a mezőny kezdett felszakadozni, innentől sokkal könnyedebben haladtam. A második kört végig egyedül úszva tudtam teljesíteni és 34:00 perces idővel érkeztem a depóba.
Mivel triatlonos, kerékpáros mezre még mindig nem ruháztam be, futóöltözetben pattantam bringára. Nem a depózáson akartam megnyerni a versenyt, siettem, de nem kapkodtam.
Vonat szerencsére nem keresztezte az utam, a kenesei kivezető szakasz emelkedőin próbáltam minél előbb túljutni. A fordítót elhagyva kezdtem megnyugodni és rákoncentrálni a következő bő 80 km kerékpározásra. Az elején jól indult a dolog, átlag 30-as tempóval haladtam. Nagyon hangulatos volt, ahogy a szép napsütéses időben több száz bringás teker az üres 710-es úton.
Sajnos idén sem maradt el azonban a “dráma”. 14 km környékén hirtelen éreztem, hogy valami nem oké a biciklivel. Pont egy kereszteződés következett, ott félreállva láttam, hogy első kerék defektet kaptam. A szervizesek kiérkezéséig elújságoltam Zsófiéknak a hírt és a kereszteződésben álló barátságos szervezővel beszélgettem. Idén már nem vágott annyira földhöz a dolog és mivel egyből kiderült, hogy ismét a belsővédő gumiszalag mozdult el (mint tavaly, csak akkor a hátsó keréken), amit szikszalaggal gyorsan orvosoltak is a szervizes kollegák, próbáltam pozitív maradni. Amit azért nehezített, hogy ökörnek éreztem magam: ha a verseny előtt a szervizben nem csak a problémás hátsó kereket mutatom meg, akkor valószínűleg 10-15 perccel jobb időt futhattam volna.
A defekt miatti bő negyed órás kényszerpihenő után újult erővel vágtam neki a távnak. Innentől végig magamban könyörögtem, hogy ne legyen újabb probléma, illetve átkoztam magam, amikor nem figyeltem és kisebb huppanókba hajtottam. Szerencsére a kerékpáron már nem volt megállás, szép lassan fogytak a kilométerek. Próbáltam behozni az elvesztegetett időt, de ezzel csak jobban fárasztottam magam, esélyem nem sok volt rá. A defekt, a meleg, a néhol szembe fújó szél ellenére is nagyon élveztem a versenyt, jó volt átélni, ahogy haladtam az úton a cél felé. Persze az erőltetett menet és az emelkedők sokat kivettek belőlem, végül kissé fáradtan, 15:50 környékén értem vissza a depóba.
Verseny előtt még úgy terveztem, ha minden jól megy, akkor meglehet az 5:30-as idő. A depóból kifutva már láttam, hogy ez nem reális. Megpróbáltam olyan egyenletes tempót felvenni (utólag visszanézve egyenletes voltam, egyenletesen lassultam), amiben még elkerülöm a görcsöket. A futópályán kijött, hogy ez a legerősebb számom, folyamatosan előzgettem a sporttársakat. Nem volt azért minden kerek, itt már végképp nem tudtam, hogyan frissítsek megfelelően, ráadásul a harmadik körre a meleg is kezdett elviselhetetlen lenni. A lelkes szpíker, a rengeteg szurkoló (köztük Zsófi és szüleim), a helyiek, akik slaggal locsolva hűsítettek minket, az ismeretlen szurkolók lelkesítő feliratai a futópálya aszfaltján és persze a résztvevők egymást bíztatása mind-mind apró pozitív impulzusokat adtak, amik a cél felé repítették az embert.
Az utolsó kilométert megnyomva végül 5:40:38-cal értem a célba. Akarattal és kitartó küzdéssel harmadszorra is teljesítettem ezt a szép versenyt, ráadásul az addigi legjobb időmmel, ez nagyszerű érzés volt. Persze a célban leginkább a szusszanással, folyadékpótlással voltam először elfoglalva, de aztán jött a büszkeség és az emelkedett hangulat is. Szerintem minden sportszerető embernek érdemes egyszer végigküzdenie magát egy hasonló nagyszabású versenyen, egy örök élménnyel lehet gazdagabb.
Szóval a Balatonman számomra idén sem okozott csalódást, a szervezők szívüket-lelküket beletették az eseménybe. Jó volt látni, hogy az egész rendezvény fő-főszervezője a futópálya mentén jeget osztogatott a felhevült sportolóknak. Az ilyen apróságok miatt is őrizhette meg ez a közel ezerfős rendezvény a családias jellegét. Sok pozitív gondolat maradt még bennem, de a lényeg, örülök, hogy ismét itt lehettem. Jövőre pedig ki tudja, talán Zsófival párosban?
