Január második felétől rákaptam az erdei túrázásra és az óta négyből három hétvégén ezzel mulattam az időt.
Január 18-án, Szekszárdon csúszkáltunk össze 17 km-t, 8 napra rá a Mókus körön 25-öt, de tovább nem akartam feszíteni a húrt, így a február 8-i Téli Margitán a 20 km-es távot választottam, arra kerestem kísérőt.
Az első jelentkező, Betti épp a Mókus kör napján írt és rögtön nyakon is öntött egy vödör hideg vízzel, pontosan akkor, mikor Judittal és Csipivel 25 km-rel a lábainkban, kissé elcsigázottan visszaértünk a Szépjuhásznéhoz. Vállalta, hogy velem tart, de „csakis” 30 km-en, mert ő arra készült. 😀
A döntés lényegében azonnal megszületett, de kicsit még rágtam, Bettinek csak a következő nap válaszoltam. Arról fogalmam sem volt, milyenek lesznek a terepviszonyok, a 30 km teljesítéséhez hány órára lesz szükségünk, de 5-ig (akkor még világos van) csak beérünk. 🙂
A korai ébresztőn már meg sem lepődtem, bár jól azért így sem esett, Bettivel 6-kor találkoztunk a Blahán, 7-kor pedig már Gödöllőn voltunk. Az Erkel Ferenc Általános Iskolában megejtettük a nevezést, aztán belevetettük magunkat a rengetegbe. Pontosabban előbb a városba, illetve a külvárosba, mert ahhoz, hogy Máriabesnyőn át kijussunk a városból, 4-5 km-t (vagy többet?) kellett sétálnunk.
Nem könnyű visszaidézni, merre jártunk és hogy a nevezetességek milyen sorrendben követték egymást, de annyi biztos, ha 30 km-en át nem csupán a földet bámultuk, a táj szépsége mellett más látnivalókból is bőségesen kijutott nekünk:
Gödöllő – Máriabesnyő – Pap Miska kút – Babatpuszta, Istállókastély – Babatpuszta, templomrom – Margita kilátó – Feketepuszta – Domonyvölgy Lovas tanya – Domonyvölgy M3 autópálya (lila Mária út) – Pap Miska kút – Gudra hegy – Antal hegy – Erkel F. Ált. Isk.
Ahogy most visszaolvasom, a felsorolt helyek közül jó néhányra nem emlékszem, illetve nem tudom beazonosítani őket. Az összpontosítás, a későbbi fáradtság ennyire elvette volna az eszem? 🙂 Lehet, jövőre ismételnem kell? Erre azért alszom még kb. 350-et. 🙂
Praktikus okokból – na meg azért, mert abból talán többet láttam 😀 – én mégis inkább a földet bámultam, bár a lényeget, hogy hol saras az út, hol van nagyon felázva, mégis Betti látta meg hamarabb. Én csak akkor szembesültem ezekkel, mikor csúszkálni kezdtem, illetve talpam alatt cuppogni kezdett a talaj. Ilyenkor mindig Betti mögé soroltam és a fehér bot két végét fogva totyogtunk tovább. 🙂
Komoly időcélt nem tűztünk ki, bár annak örültem volna, ha 7-7,5 óra alatt beérünk, hiszen a pálya – Betti és más túrázók elmondása szerint is – szinte végig jól járható, lehet tempósan haladni. Ez sok helyen így is volt, de közel sem mindenhol.
A szekszárdi túrát és a Mókus kört sem úsztam meg esés nélkül, a jégnek köszönhetően mindkét helyen pár másodpercre megpihentem a földön, de mivel itt jégre nem, vagy csak elvétve kellett számítani, azt tűztem ki célul, hogy ezt a túrát esés nélkül megcsinálom.
Végül itt is akadt dolgunk jéggel, mivel egy széles úton befagyott tócsák maradványain kellett átgázolnunk vagy kikerülni ezeket. Előbbi – mármint az átgázolás – hangjai engem arra emlékeztettek, mint mikor valaki egy üvegtáblán megy végig. 🙂 A jégtörős változat az üvegesnél jóval biztonságosabbnaktűnt, már csak azért is, mert a jég alatt nem volt víz. 😀
De mégsem a jégen esett meg, hogy a páros egyik tagja elesett, hanem egy vályúszerű csapáson, aminek az oldalán „némileg” ferde tartásban tudtam csak lépkedni. Egészen addig, míg egy nedvesebb részen ki nem csúszott a lábam alól a talaj. Viszont több esés itt sem volt.
Komoly pihenőket nem tartottunk, csak ivásra, orrtörlésre, egy-egy ”marha jó fotóra” álltunk meg néhány pillanat erejéig, de 20 km táján azzal kellett szembesülnünk, a 8 órás szintidőn belül aligha fogunk célba érni. Nem mintha ez bármit is levonna a túra értékéből, de szerettünk volna emberi időben visszaérni.
Újra a Mókus körön bevált frissítéssel próbálkoztam, de ez itt kevésnek bizonyult. Otthon bőséges reggeli, egy üveg általam kevert Hypotonic és tea az útra, aszalt áfonya, de a frissítőpontokon kínált finomságok közül is elfogadtam ezt-azt. Még az annyira sosem preferált Sport szeletet is, de azt rögtön Bettinek is adtam. Ezért vagy nem ezért, de egy későbbi frissítőponton úgy bevágtam az ott kapott müzli szeletet, mintha két hete egy falatot se ettem volna. 🙂
Valahol a sokadik kilométer táján aztán egy fura, ámde nagyon ismerős hangra lettünk figyelmesek. Mindketten azt hittük, a másik gyomra korog. A következő morgásnál már egyértelművé vált, ez bizony az enyém. 🙂 Fel is ajánlotta Betti a táskájában lapuló szendvicsek egyikét, de ilyen típusú élelemre ekkor nem vágytam, viszont a neki ajándékozott Sport szeletet rögtön magamba tömtem. 🙂 És milyen jól esett! Otthon meg is született a nap közmondása vagy szólása? „Így ajándékozzon neked Sport szeletet Nagy Gábor.”
Betti elmondása szerint előző évben nagyon jól ki volt szalagozva az út, de idén a túra utolsó harmadában többször is elbizonytalanodtunk, jó helyen járunk-e. Ez azért is volt aggasztó, mert időközben elfogytak körülünk a túrázók, a déli harangszó pedig már réges-rég a múlt homályába veszett. 🙂 Mi meg csak mentünk egy nyitott, jól járható, engem fennsíkra emlékeztető helyen, ki tudja merre…
Betti végül az otthon letöltött track segítségét vette igénybe, aminek csak az volt a hátulütője, hogy innen telefonnal a kezében kellett haladnunk. Még jó, hogy felázott útnak itt nyoma sem volt, mert azon egyensúlyozni, telefonnal a kézben, a jobb oldalán velem…
A térképnek köszönhetően egyenesbe kerültünk, meglett az utolsó, a 23. km-nél lévő ellenőrzőpont, innen sima ügy lesz! Legalábbis ekkor még ezt gondoltam.
Az addigi huszonsok kilométeren nem sok szinttel kellett megküzdenünk, vagy csak azért éreztem így, mert akkor még frissek, üdék, fiatalok voltunk? Az utolsó kilométerekre viszont jutott belőlük elég. Először csak finoman, de nemsokára egy olyan meredek emelkedő előtt találtuk magunkat… Még jó, hogy nem nagyon láttam, bár fáradtság vagy ki tudja mi miatt szemmel nem is nagyon kerestem.
Szerencsére nem volt hosszú, talán 50-60 méter lehetett. Felkapaszkodtunk rá, majd a másik felén rögtön le is ereszkedtünk. Rövidesen jött a második hasonló „dombocska”. Aztán a harmadik… 😀 Kínomban már röhögtem. 😀 Emlékeim szerint a negyedik még durvább lett volna, de azt megmagyarázhatatlan okokból kikerültük. 🙁
Utána egy keskeny, tényleg egyszemélyes ösvény, szigorúan libasorban, aztán egy nagyjából 1-1,5 méter mély árok, nagyjából függőleges „oldalfalakkal”. Ezen is túljutottunk, bár az utolsó lépésnél majdnem visszacsúsztam az aljára, de végül sikerült megtartani magam és egy nekirugaszkodással fellendülni a tetejére.
Hosszan, nagyon hosszan haladtunk az M3-as autópálya mellett (bár ekkor már minden szakasz annak tűnt), míg átbújhattunk alatta, majd egy véget nem érő erdős, ligetes rész, a távolban megjelenő máriabesnyői kegytemplommal, Máriabesnyő, aztán Gödöllő. Ha emlékeink nem csaltak, odafelé 4-5 km-nél jártunk a templomnál, szóval visszafelé is ennyire számíthattunk.
Csak mentem, mentünk, mint egy robot, közben pedig azzal vigasztaltam magam, minden lépéssel közelebb kerülünk a célhoz. A beszélgetésünk ekkorra elég egysíkúvá vált, a szükséges instrukciókon kívül leginkább csak azzal foglalkoztunk, merre járhatunk, illetve mikor érünk az iskolához. 🙂 Néhány perccel 5 óra után, jócskán túllépve a 8 órás szintidőt, 9:34 alatt végül csak beértünk. És nem sötétedett ránk! De már erősen szürkült. 🙂
Megkaptuk a kitűzőt, megittam a maradék teámat (érdekes, hogy hirtelen milyen szomjas lettem), aztán még egy hagymás, csalamádés zsíros kenyeret is beburkoltunk, mellé egy pohár meleg teával.
A nap fénypontjaként Betti barátja, Erik engem is hazavitt, megmentve attól, hogy 1,5-2 órát zötykölődjünk a héven, illetve a városban. Köszönet érte, Bettinek pedig a szuper túráért. Minden nehézség ellenére örülök, hogy a 30 km-t bevállaltam, bár a táv mindkettőnk mérése szerint 1,5-2 km-rel hosszabb lett. 🙂
