A lerövidített siófoki félmaraton után szögre akasztottam a futócipőt, és sétával, spinninggel, erősítéssel próbáltam pótolni az elmaradt futókilométereket – felemás eredménnyel.
Nem mondom, hogy teljesen leálltam, de láthatóan csökkent a lelkesedésem, amihez egy jó adag lustaság és kényelem is társult. Ennek aztán az lett a következménye, hogy pár kilót szépen magamra szedtem. De legalább megvan az áprilisra elérendő cél.
A kihagyott szegedi verseny után nem akartam, hogy a január is sportprogram nélkül múljon el, így hát kinéztem magamnak a Bartina Teljesítménytúrát, aztán egy bejegyzés az esemény oldalára, és máris megvolt a túratársam! Pontosabban előbb csak a jelöltek, merthogy 3–4 jelentkező is volt. Az elsőt választottam, mondván: egyiküket sem ismerem, „győzzön” a legfürgébb!
A 15 km-es távra neveztem (a valóságban 17,2 km), amit Zsuzsával, azaz Zsuval kellett legyűrnünk. Magától a távtól nem féltem, de a lábam tökéletlensége miatt kis tartás azért volt bennem. És akkor még nem is tudtuk, hogy… De erről majd később.
Fájdalmasan korai ébresztő után, 5:30-kor már a Bosnyák téren kellett lennem, onnan autóval „repültünk” egészen Szekszárdig, a Baka István Általános Iskoláig, ahonnan a túra indult.
Elintéztük a hivatalos, illetve nem hivatalos teendőket, és miután már az autónál túraruhába öltöztünk (ez kb. annyit takart, hogy a kabátot a kocsiban hagytuk, és sapkát, kesztyűt vettünk), 8:16-kor elrajtoltunk.
Lényegében az első méterektől azzal kellett szembesülnünk, hogy csúszik az út! Nem is kicsit! Még jó, hogy a városi szakaszt felszórták, és utcáról utcára megkaptuk a tájékoztatást, melyik oldalon tanácsos haladni. De mi lesz az erdőben?
Sajnos vagy nem sajnos, a városon kívül is voltak aszfaltos, köves szakaszok, helyenként jól lefagyva. Bűvészkedtünk is eleget, hogy mikor merre menjünk. Az út közepén? A szélén? Esetleg mellette, a földes, füves sávon? Persze csak addig, amíg nem állta utunkat egy fasor vagy bozótos. Akkor jöhetett az út széle, sokszor oldalazva, nem kimondottan gyors tempóval.
Most is előttem a kép, amint egy ilyen útszéli araszolás közben arra lettem figyelmes, hogy a túloldalon haladók ugyanezt teszik, hasonló „gyorsasággal”. 🙂
És ha már jég, akkor persze a csúszkálás és az esések sem maradhattak el. Mindketten bemutattunk néhány Axelt és Rittbergert, ugrás nélkül – de valahogy mindig úgy alakult, hogy szólóban. És amit most se nagyon értek: egyszer sem estünk el. Vagyis de! A túra második felében, szerintem már 10 km-en túl csak kicsúszott a lábam alól a talaj, de nem ütöttem meg magam, viszont a feltápászkodás a kelleténél nehezebben ment. Hiába: ennyi hegymászás, jégen totyogás után jól esik kicsit megpihenni. 🙂
És hogy ne csak panaszkodjak – bár az eddigieket sem annak szántam –, a hegytetőn egy csodavilág fogadott. A fákon vastagon állt a zúzmara, sokszor a földön is, és néhány centis hó mindenfelé! Azt nem mondom, hogy a Bodri kutya orra hegyén kívül minden fehér volt, de a kristálytiszta levegő… A fehér táj… Csodás volt!
De mi csak mentünk, nem néztünk se jobbra, se balra (pedig de!), hosszabb időre csak egy helyen álltunk meg, hogy a szendvicsünket megegyük – és persze akkor, mikor fotóztunk vagy az ellenőrzőponton érvényesítettük az itinert.
A vége felé, szerintem a Gurovica-tető után, jött egy hosszú, nagyon hosszú és még annál is meredekebb lejtő, ami egy idő után kezdett nagyon kényelmetlenné válni, csak épp véget érni nem akart. Még jó, hogy az aszfalt teljesen jégmentes volt, mert ha itt jeges, el sem merem képzelni, most hol lennénk. Talán még mindig fent a tetőn.
Közben Zsu próbált felkészíteni arra, hogy nagy valószínűséggel még egy emelkedőt meg kell másznunk. Sajnos nem tévedett. 🙂 De ezen is túljutottunk, már hármasban, mivel időközben mellénk csapódott egy túrázó, Zsolt, így a hátralévő 1–2 km-t vele gyalogoltuk le.
Ahogy felértünk, Zsu arra eszmélt (vagy már rég tudta?), hogy mindjárt az iskolánál leszünk. És valóban! Még pár száz méter és befutottunk, vagyis besétáltunk. 😀 A 6,5 órás szintidőt – amit normál esetben simán meg lehetett volna csinálni – fél órával túlléptük, de ez érdekelt a legkevésbé.
Ittunk még egy teát, aztán irány az autó, az autópálya és Budapest! Fél 6-kor (mintha reggel is ebben az időben találkoztunk volna) már a házunk előtt álltunk. Vagyis előbb a szomszéd sorház előtt, mert a GPS elsőre odavitt. Még jó, hogy figyeltem. 🙂
Zárszóként mit is írhatnék? A szokásos köszönetnyilvánítást? Kivételesen nem! Inkább idemásolom az itiner hátoldalán olvasott 3 sort. Azt hiszem, mindketten azonosulni tudunk vele:
Ne vigyél el semmit, csak a fotóidat;
Ne hagyj ott semmit, csak a lábnyomodat;
Ne ölj meg semmit, csak az idődet!
