Lassan egy hónapja, hogy részt vettem a Kazinczy Szalánc 50-es túrán (táv: 53,3 km; szint: 1940 m), de kellett egy kis idő, hogy leülepedjen bennem minden, és méltó beszámolót tudjak írni róla. Ahogyan Ági barátnőmmel az odaúton beszélgettünk, a túrázás már csak ilyen: képtelenség szavakba önteni, pláne azonnal. Először fontos, hogy a sok élmény megtalálja a helyét, hogy abból ha csak egy töredéket is, de át tudjon adni az ember másoknak. Mert írhatok én bármilyen jó beszámolót, egy igazi túrán megélteknek az írás a nyomába sem ér.
Június 23-án volt a nagy nap, de én már hetekkel korábban lázban égtem. Eleinte 20 km-en akartam elindulni, de Ági – akivel egyébként tavaly életem második teljesítménytúráján, a Vadrózsa 30-as távján ismerkedtem meg – egy pillanat alatt rábeszélt a hosszabb távra. Bár magamban kevésbé bíztam, gyakorlott túrázótársamat magam mellett tudva a kétségeim azonnal elszálltak. Megbeszéltük, hogy a hosszú autóútra tekintettel már péntek délután leutazunk a Zemplénbe, hogy szombat reggel aztán mielőbb el tudjunk rajtolni. Számomra ez is újdonság volt, mivel korábbi túráimra eddig mindig a rendezvény napjának reggelén utaztam. Elmondhatatlanul izgatott és kíváncsi voltam.
Pénteken, az indulás előtt az utolsó órák kedvenc tevékenységeimmel, egyfajta ünnepélyes hangulatban teltek. Én legalábbis mindig így élem meg. Gondosan kitakarítom a túracipőmet, összekészítem a szendvicseket és a szükséges mennyiségű energiaszeletet, aztán az időjárással összhangban bepakolom a megfelelő öltözéket. Utóbbi ez alkalommal kissé nehéz volt, mivel az addigi tomboló hőséget követően lehűlést jósoltak, de hogy ez pontosan mit is jelent, azt nehezen lehetett megmondani előre. Igyekeztem alaposan csomagolni, és közben ügyelni arra, hogy ne legyen túl sok holmim.
A Füzérre vezető út kiváló hangulatban telt. Ágival jókat beszélgettünk, és Miskolcot elhagyva nem győztünk betelni a táj szépségével. Bár már rég sötét volt, mire a hármas útra rátértünk, minél inkább eltávolodtunk a nagyvárostól, annál inkább megérintett bennünket a hely egyértelműen érzékelhető varázsa. Nagyon érdekes volt: a sötét házakon, a kanyargó utakon és az út menti fákon kívül szinte semmit nem láttunk, mégis mindketten egyetértettünk abban, hogy ez a vidék igazán magával ragadó. A kihalt utcákat és a falvakban a takaros házak sötét ablakait látva, minden arról tanúskodott, hogy a helyiek korán kelnek, dolgos életet élnek, majd a nap végén az idejüket nem kocsmázással, de nem is tévénézéssel ütik el, hanem korán nyugovóra térnek. Füzérhez közeledve már egészen lassan haladtunk. Az út menti fákon látni lehetett a szalagozást, és tudtuk, bármelyik pillanatban belefuthatunk a hosszabb távok egyik-másik résztvevőjébe. Így is volt, párszor meg is álltunk, hogy megbizonyosodjunk róla, bajtársaink nem szenvednek hiányt semmiben.
Füzérre érve hamar megtaláltuk a túraközpontot. Váltottunk pár szót a szervezőkkel, akik útbaigazítottak minket, majd rögtönzött szállásunkon néhány perccel később már le is feküdtünk. Sajátos hangulatban telt az éjszaka. Többször megébredtünk, mikor a hosszú távok egy-egy túrázója belépett a közös helyiségbe, hogy zuhanyozni menjen, és felfrissüljön egy kicsit. Végül néhány óra alvást követően másnap korán ébredtünk, és Ági döbbenten tapasztalta, hogy jó barátja, Zoli, 100 km túrázást követően tőlünk szinte egy karnyújtásnyira próbált szusszanni egyet. Ő ezen a hétvégén a 300 km-t igyekezett bő 3 nap alatt legyűrni. A kölcsönös örömöt követően egy pillanat alatt meg is beszéltük, hogy a következő ötvenesét a társaságunkban fogja begyűjteni.
Bár Zoli már előre jelezte, mégis hatalmas meglepetés volt mindkettőnk számára az a pillanat, amikor az első terepszemlére az épületből néhány percre kiléptünk. A szemerkélő eső még hagyján, de a 6-8 fokos hőmérséklet a kora tavaszi, késő őszi napokra emlékeztetett bennünket. Ennyire hidegre bizony egyikünk sem számított. Rétegesen, jó melegen öltöztünk, az eső ellen pedig vízlepergető sportkabáttal is felszerelkeztünk. De kit érdekelt a hideg? Kit érdekelt a szemerkélő eső, amikor az első dolog, amit megpillantottunk, az a lélegzetelállító füzéri vár volt tőlünk jobbra a dombtetőn? Tátott szájjal bámultuk, úgy indultunk neki a távnak, első lépteinket pedig a helyi templom mókás harangjátéka kísérte, miközben bő fél napra búcsút intettünk a kedves kis falunak.
A túra első része az Eszkárosi-patakig, majd az azt követő hosszú műúton könnyed kis bevezető volt, amit Zoli jó előre elárult. A Szalánc 50-nek messze nem ez a kritikus szakasza, ne ez alapján ítéljünk! A túra jelentős része Szlovákián haladt át, és mire elértük Szalánc várát, a napsütés is újra a nyarat idézte. Egészen elhittük, hogy a hideget sikerült végleg magunk mögött tudni. A várat és a második ellenőrző pontot elhagyva azonban sötét felhők gyülekeztek ismét, és rövid időn belül újra kisebb záporokkal kellett barátságot kötnünk. Ez önmagában még nem lett volna baj, hiszen az erdőbe érve, a hatalmas fák tövében gyalogolva, egészen sajátos élményt nyújtott a néma csendben ez a szomorkás, esős hangulat. Ám mire a következő ellenőrző ponthoz, az Izra-tóhoz értünk, a levegő annyira lehűlt, hogy a kezünket fázósan dörzsöltük, és úgy éreztük, hogy egy kesztyűt és némi téliesebb ruhát is magunkra kellett volna öltenünk. A rendkívüli hideget némileg feledtették az ellenőrző ponton felkínált kiváló falatok, amikből ezúttal alaposan fel is tankoltunk. Ekkor vettük észre, hogy a gyaloglás és a hideg bizony elég sok energiát kivett belőlünk. Nem volt könnyű a búcsú. Annyira átfáztunk, hogy bár fontosnak éreztük a mielőbbi indulást, mindeközben nem is volt könnyű megmozdulnunk. És akkor arról egy szót sem említettem még, hogy milyen csodálatosan szép ez az Izra-tó! Egy biztos, Ágival mi elhatároztuk, hogy erre a helyre családdal és barátokkal – és remélhetőleg egy kicsit jobb időben – még vissza fogunk térni. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a teljesítménytúráknak számomra ez az egyik legnagyobb ajándéka: minden alkalommal fantasztikus helyekre bukkanok, aztán pedig tele vagyok ötletekkel, amikor arra kerül sor, hogy a szeretteimet megörvendeztessem egy meglepetéstúrával.
Az Izra-tó csupán néhány száz méterre volt a hátunk mögött, amikor az erdőbe érve döbbenten tapasztaltuk, hogy jégeső esik. Mintha egy februári látképet láttunk volna: a tavaly őszi avart, amerre a szem ellátott, fehér réteg fedte. Minket azonban ez sem vetett vissza. Pláne, mivel tudtuk, hogy most jön az igazi megmérettetés: először az árokátkelések, majd a Hársas-hegyre felvezető, izzasztó emelkedő. Hurrá, legalább fázni nem fogunk! Gondoltuk mi… Aztán hamar arcunkra fagyott a mosoly, amikor a sokadik átkeléshez értünk. Talán csak az értheti, miről is beszélek, aki részt vett valaha ezen a túrán. A mély árkok leküzdése számomra botok használata nélkül elképzelhetetlen volt, és helyenként a sok esőtől annyira sáros volt a talaj, hogy a nyomokból egyértelműen kiderült, előttünk több túrázó is fenéken csúszva érkezett egyik-másik árok aljára. Minden egyes átkelésnél azt gondoltuk (Zolit leszámítva persze, hiszen ő többször is teljesítette már a 200-as távot), hogy a neheze már mögöttünk van. Ám mégis az utolsó, a hetedik árok bizonyult a legkomolyabb próbatételnek. Botorkáltam, kapaszkodtam, imádkoztam, és bizony helyenként szidtam is magam. Nem értettem, miként lehettem olyan bolond, hogy beneveztem erre a túrára. De amint megküzdöttünk a kihívással, óriási élményben volt részem: szinte extázisban voltam, amikor azt éreztem, hogy végül egy igazi akadályversenyt teljesítettem.
Ám a nehézségeknek ezzel még nem volt vége. Hamarosan következett a Zoli által sokat emlegetett Hársas emelkedő, amiről hiába mondok bármit, meg kell tapasztalni ahhoz, hogy az ember igazán értse. Mert mi csak emelkedtünk, kapaszkodtunk, emelkedtünk, kapaszkodtunk, egyik láb a másik után, hosszú perceken keresztül. Közben néha fel-felnéztem, de az emelkedő tetejét csak nem láttam sokáig. Így aztán leszegett fejjel emelkedtem, kapaszkodtam és emelkedtem, kapaszkodtam tovább. És nem is rövid ideig.
A Hársas-hegyet elhagyva egy más jellegű próbatétellel találtam szembe magam. A Dávid-ortás, Mester András forrás ellenőrző ponthoz vezető úton ugyanis hatalmas, mohával benőtt kődarabok között bukdácsoltunk, így aztán ezen a szakaszon különösen kellett a lépteinket figyelnünk. Most is sokszor úgy tűnt, hogy ez a szakasz soha nem akar véget érni. Viszont amint a köveket magunk mögött hagytuk, már alig tizenegynéhány kilométer várt ránk, és az eddigieket ismerve utólag azt mondhatom, hogy itt a terep már tényleg egészen könnyű volt. Persze mielőtt felmásztunk a Vaskapuhoz, a sötét felhők még egyszer utoljára ránk ijesztettek, de szerencsére ekkor esővel már nem volt dolgunk. Mindössze hideg viharos szél fogadott minket a gerincen, de ekkor már magunk előtt láttuk a célt: eljutni a füzéri várhoz, ami után tényleg ott a próbatétel vége.
Közel 54 km-t követően iszonyú jó érzés volt megérkezni! Nekem legalábbis sorsfordító volt ez a túra. Most már végképp elhiszem, hogy nagyobb távokkal és emelkedőkkel is meg tudok küzdeni. Nagyon nagy szó ez annak a lánynak, aki mindössze 10 hónappal korábban félve indult el első teljesítménytúráján, az Eger Csillaga 25 km-es távján. A hazafelé úton (merthogy aznap este még visszakocsikáztunk Budapestre) egész úton az járt a fejemben, hogy vajon melyik lesz a következő nagyobb táv, aminek nekivágok, és amiről korábban álmodni sem mertem. De ez legyen egy következő beszámoló meglepetése, addig is jó túrázást kívánok mindenkinek!
