Sajnos ez a nyár is elszaladt, sok pihenéssel, több edzéssel és még több munkával. Mint az utóbbi években mindig, idén is a Wizz Air félmaraton indította az őszöm. Most kissé hasonlóan éreztem magam, mint Orsi írta a Balaton-átúszásos beszámolójában: ha az ember több éve sorban mindig ott van a rajtnál, már nincs meg az a felfokozott izgalom a verseny iránt… Persze az, hogy 10 000 ember együtt sportol mindig élmény, és az idei versenyen nekem a pluszt az adta, hogy először használtam pulzusmérős, GPS-es órát telefon helyett.
Szokásomhoz híven most is igyekeztem megnehezíteni a saját dolgom, ha már az alvás és az étkezés normálisan ment, előző napra beidőzítettem a Retro véradást. Szerencsére azért ez nem terhelt meg annyira, vasárnap kora reggel kipihenten ébredtem. A rajt helyszínére kisebb örömteli nosztalgiával utaztam, egykori ELTÉ-s diákként már többször felmerült bennem, hogy a lágymányosi campus területe remek választás lehet versenyközpontnak. Hát idén a Városliget felújítása miatt megcsinálták és szerintem jól is sült el.
Ami szintén jól jött ki, az a reggel 8 órai rajt volt. Inkább korán kelős vagyok, szeretem kihasználni a reggeli órákat sportolásra, úgyhogy már előre örültem az időpontnak. Ekkor a tömeg (még) kellemesen hűvös időben várta a rajtot. A tavaszi Vivicittá-hoz hasonlóan, most is Dávid barátommal közösen álldogáltunk, melegítettünk, illetve pár tanácsot is kaptam tőle az órahasználathoz. Ez a verseny volt a főpróbánk, az egy héttel későbbi Szigligeti félmaratonra, ahol párosban indultunk (és értünk el szép sikert).
Azt hihetné az ember, hogy így tizenix félmaraton után nem követ el butább hibákat, nem futja el az elejét, hát nekem az óra hatására csak sikerült. Eddig mindig érzésre futottam, most az óra részletes adatai hajtottak. A kezdeti lassabb, fél km-es tülekedés után magamban az „Ó látom, menni fog az eleje 4 percen belüli km-ekkel is” szlogen jegyében futottam. Aztán miközben a hőmérséklet elkezdett emelkedni, azzal fordítottan arányosan a komfort érzetem csökkent. Az első 12 km parádésan elröpült, viszont az utolsó 4 már egész szenvedős volt, hogy hozzam az 1:30-on belüli időt, ami végül bő 3 perccel meg is lett. Szenvedés ide vagy oda, azért a végére csak a mosoly maradt.
Nem véletlen a rengeteg ember vagy a mintegy 1500 első bálozó, ez a verseny minden évben vérprofin van levezényelve. Ezért aztán sok újat a pályáról és magáról a futásról nem lehet elmondani. Idén az útvonal legnagyobb része a (nem túl árnyékos) rakpartokra esett, látvány szempontjából a napsütéses Budapest ismét hozta a formáját. A frissítőállomások, a zenei pontok, a szpíkerek, a szurkolók a pálya mentén, minden rendben volt és egy szuper versenyt eredményezett. Remek főpróba volt a következő hétvége versenyeire, az óra is jól szerepelt, aki rendszeresen fut, annak tényleg érdemes beruháznia egyre. (Offtopic: megköszönném, ha valaki megmagyarázná, hogy ha intenzív futásnál az átlagos pulzus sokszor bőven 160 fölött mozog, akkor intenzív úszásnál hogyan lehet ugyanez 110 körüli érték.)
És ha már sport és hosszútáv futás jegyezzük meg, mert egy ideig valószínűleg ez a név és időpont fog szerepelni a rekordok könyvében: Eliud Kipchoge, Berlin, 2018.09.16.
