Nem, nem az 50. évemet töltöttem be, az még kicsit odébb van, hanem szeptember 9-én lefutottam ötödik Wizz Air Budapest Félmaratonomat.
De rég is volt, amikor 2014-ben a Városligetben első 21 km-es versenyem rajtjára vártunk Patrival… Épp a Wizz Airen. És mennyi minden történt azóta, mennyi verseny, mennyi ismerős és barát, mennyi élmény…
Az eddigi versenyeken a női kísérők domináltak (Patri, Magdi, Tünde – férfi kísérőként pedig Balázs volt velem), így az idei Wizz Airen javíthattunk (vagy ronthattunk?) volna az arányokon, ha egy héttel a verseny előtt nem sérül le ez évi futótársam, Péter. Nagyon sajnáltam ezt, mert a tavaszi Vivicittán tök jó időt futottunk, és amúgy is szeretek vele futni, de nem estem pánikba amiatt, hogy futótárs nélkül maradok. Van még 5–6 napom, elég lesz akkor aggódni, ha péntekig sem lesz senki. Írtam a futócsoportba, szétszórtam néhány privát levelet ismerős futóknak, nem eredménytelenül. Tünde jelentkezett újra, hogy a tavalyi verseny után idén is együtt fussuk végig a 21,1 km-t. Szóval 3:2 helyett 4:1 a lányok javára. 🙂 Persze ahhoz még célba kell érnünk!
A nyári versenyeim valahogy nem úgy sikerültek, ahogy elképzeltem, de az augusztusi reptéri futam után okkal bízhattam abban, hogy végre kifelé jövök a gödörből.
A 8 órai rajt miatt olyan korán kellett kelni, mintha egy vidéki versenyre utaznék, de ezt egyáltalán nem bántam. A várható meleg miatt a futópólóra csak egy széldzsekit vettem, ami a villamosmegállóban Tündéékre várva majdnem kevésnek bizonyult, de túléltem. Később pedig már egyáltalán nem volt szükség hosszú felsőre, illetve nadrágra.
A versenyközpontnál kis bandázás, és néhány még „gyűretlen” fotó. Megörökítettük a vállamra szálló pillangót, bár azt nem sikerült megfejtenem, hogy ez jót jelent-e vagy rosszat. 😀
A Vivicittán bevált a 3. szektor, így ezúttal is oda soroltattam magam, de hogy végül onnan indultunk-e… Az biztos, hogy míg a Margitszigeten úgyszólván az első méterektől hézagos volt a mezőny, itt jó ideig csak egymás hegyén-hátán tudtunk haladni. Mindegy! A rajt előtti „csapatmegbeszélésen” Tündéékkel amúgy is örömfutásban állapodtunk meg, és a jó időeredményhez egyébként sem az első kilométereken kell nagyot futni.
Az új, végig a Dunát követő útvonalnak örültem is meg nem is. Szeretek a rakparton futni, mert nem nagyon kell kanyarogni, és az út is jó minőségű. Egy baj volt csak, pontosabban kettő. Óriási volt körülöttünk a tömeg, és csak nagyon lassan ritkult. Eközben a hőmérséklet egyre csak kúszott felfelé. Pedig a rajt előtt úgy gondoltam, hogy 10:30 felé, mikor várhatóan célba érünk, még nem lesz olyan nagy meleg.
A tavalyi Wizz Air „nevezetessége” az volt, hogy a hosszú rakpartfutáson – mikor elvesztettem a fonalat – azzal „fárasztottam” Tündét, hogy melyik híd alatt futottunk el éppen. Az idei évben már leszoktam erről a rossz tulajdonságomról, Tünde viszont – már csak a vicc kedvéért is – jól felkészült Budapest hídjaiból, így aztán egy-egy hídhoz érve „Kérdezz! Felelek.”-et játszottunk, amit természetesen mindketten a lehető legkomolyabban vettünk. 🙂
Ezen a napon megdőltek földrajzi ismereteink… Ahogy haladtunk észak felé, úgy lett egyre melegebb az időjárás. Még jó, hogy az Árpád hídról a Margitszigetre kanyarodtunk, és kb. 2 kilométeren át a sziget fáinak árnyékában hűsölhettünk. Futva. 😀 Nagyon élveztem ezt a kb. 2,5 km-t, már csak azért is, mert hazai pálya – bár a középső úton csak ritkán futok, pláne nem egyedül. Pedig úgy is simán menne, csak ne lenne rajta forgalom. 🙂
Ahogy most végiggondolom (szerintem futás közben is megtettem ezt, csak kicsit fáradtabban), a pesti rakpartra érve már nem is volt olyan sok hátra. Nekem viszont fogyni kezdett az erőm, az arcomat egyre jobban égette a nap, és már alig vártam, hogy a következő hídhoz érjünk. Aztán újra csak a következőt vártam. 🙂
A Szabadság hídon visszafutottunk Budára, és már csak párat (pár tízet, százat) kellett aludni, vagyis lépni ahhoz, hogy – anyukámat idézve – marha fáradtan átfuthassunk a chipszőnyegen, és bezsebelhessünk egy újabb félmaratont, katasztrofális, 2:27:52-es időeredménnyel.
Aggódtam is a következő hétvége miatt, ugyanis Péterhez hasonlóan vasárnap én is újra rajthoz álltam a BB24-en, és immár negyedszer szülővárosomból, Bonyhádról elfutottam Bátaszékre. De ez egy másik történet, és a verseny amúgy sem része a programnak, így az erről írt agymenésem majd a blogomban lesz olvasható, csak előbb készüljön el. 🙂
Végül nagy-nagy köszönet Tündének, hogy másodszor is bevállalta velem a versenyt, még úgy is, hogy a pesti, városi versenyek helyett újabban az erdőt részesíti előnyben, és persze Endrének is jár egy nagy pacsi. Legfőképp azért, mert menet közben néhány elénk vágó futót udvariasan megkért arra, hogy tartózkodjon a hasonló akcióktól. 🙂
