Nem is tudom, hogy az idei hányadik SPAR Maratonom volt. Az biztos, hogy 2014 óta mindegyiken részt vettem, de hogy előtte hány versenyen… Szerintem 2007–2008 óta szinte minden évben, de mivel akkoriban még nem voltam grafomán, nehezebb visszaidézni ezeket az éveket. De mielőtt bárki is azt gondolná, már a 10. maratonom környékén járok, ki kell ábrándítanom. 🙂 2013-ig 7–10 km-es versenyeken indultam és – őrizve a hagyományokat – ezt azóta is csak egyszer, 2016-ban írtam felül egy 30 km-es futással. És 2018-ban?
De kezdjük az elején! Ezúttal is a futócsoportban próbáltam kísérőt keresni. Laci jelentkezett, hogy a „Vidám oroszlán”-okkal futhatnék maratont párban.
Andi lett a futótársam, és a beosztás szerint nekünk jutott a 42,2 km második fele. 21,8 km-nél kellett váltanunk két csapattársunkat, Timit és Anitát. Szóval ezúttal 700 métert lecsíptünk a félmaratonból, teljesen legálisan. 🙂
A verseny előtti hétvégén megvolt az ismerkedő két kör a Margitszigeten, következő vasárnap pedig jöhetett a nagy kihívás – bár a jelek szerint emiatt egyikünk sem izgulta agyon magát.
A verseny reggelén ismét jó kis „felfordulást” rendeztek a futók a 4–6-os villamoson, illetve a peronon, de valahogy el kellett jutnunk a rajtközponthoz, amit újra az ELTE Lágymányosi Campusánál állítottak fel.
Noha még nem volt nagy meleg, én rögtön futóruhára váltottam. Ez azért volt kockázatos, mert a csomagokat csak a rajtközpontnál tudtuk leadni, mi viszont (Andi, Panni és én) a rajt után rögtön indultunk is a Halász utcai lehajtóhoz, ahol váltanunk kellett. Szóval ha nem jön be az ígért meleg, megfagyunk! Esetleg visszamegyünk egy hosszú felsőért, és akkor a váltást késsük le? 🙂
Jó korán érkeztünk a váltópontra, így bőven maradt idő bámészkodni, szurkolni és az ismerősökkel beszélgetni.
Nem sokkal fél 12 előtt megérkezett Laci – őt, pontosabban őket váltotta Panni, de Laci is tovább futott Verával. Fura, de még ekkor sem volt bennem versenydrukk, pedig Timiék bármelyik pillanatban megérkezhettek már. Ez a pillanat néhány perc múlva el is jött.
Megkaptuk tőlük a váltórajtszámot és usgyi! Egyébként Lacihoz hasonlóan Timi és Anita is futott tovább, egészen a végéig.
A 20,4 km-en – mint ahogy lenni szokott – volt sok pozitívum és néhány nem szeretem dolog is. Annak például nagyon örültem, hogy 21,8 km-nél kapcsolódtunk be, mert ekkorra már sokkal szellősebb volt a mezőny. Főleg a rakparton. Az elején jó hosszan a Duna mellett futottunk, bőven az Árpád hídon túl, és mivel a többség – szabályosan – az út jobb oldalán haladt, a bal oldalról viszont senki sem zavart el minket, mi inkább ott futottunk. Örömfutás volt ez, főleg hogy ekkor még frissek és üdék voltunk. 🙂 De sajnos ez nem tartott örökké. 🙁 Jöttek a III. kerületi keskeny, rossz minőségű utcák, az előttünk futók feltorlódtak, ráadásul a napsütés miatt én sem úgy láttam, ahogy szerettem volna.
Ennél már csak a Fő tér macskakövei voltak rosszabbak. Úgy futottam itt, mintha tojáshéjon lépkednék. Még szerencse, hogy viszonylag hamar túljutottunk rajta.
Ezután inkább jó dolgok történtek, leszámítva a Szabadság híd utáni fordítót követő rövid szakaszt, ahol újra összeszűkültünk, olykor keresztül-kasul futottak előttünk, és amúgy is kezdtem nyűgösebbé válni. 🙂 De szerencsére ekkor már a vége felé jártunk!
Talán furán hangzik, de ezek a gátló tényezők sokkal jobban leszívják az energiámat, mint maga a futás, alig várom, hogy túljussunk az ilyen „nehezített” szakaszokon.
De térjünk vissza az óbudai Fő térre. Épp csak elhagytuk kedvenc macskaköveinket, amikor a speaker a futók 30 km-es részidőit sorolta. Fura volt ezt hallani, hiszen mi még alig voltunk túl 8 km-en.
Mivel hazai pálya, így a Margitszigetet most is nagyon élveztem, kis túlzással már minden bokor ismerősként köszönt ránk. 🙂 Na meg Imó is, akivel elég gyakran összehoz a sors, nehéz vele nem találkozni az Atlétikai Centrumban. 🙂
Rajta kívül még jó néhány ismerőssel összefutottam a verseny előtt és közben. Kogát és Attilát nem volt nehéz felismerni, mert rögtön mondták a nevüket, de többen csak rámköszöntek, és mivel 2-3 szóból nem könnyű megállapítani, ki lehetett az (főleg, ha agyilag máshol jár az ember), a kilétük örök rejtély marad. 🙂
A Margithíd és a Szabadság híd közötti szakaszon kezdtek lassabban fogyni a méterek, legalábbis nekem így tűnt. Eközben a nap egyre erősebben kezdett sütni, különösen az arcom jobb oldalát érte. Ezért van emberibb színem azóta, amióta futok? 🙂
A Szabadság hídnál lévő fordító után visszafutottunk Budára, de nagy sajnálatomra a pesti oldalra korábban átszűrődő hangok nem a célterületet jelezték, hátravolt még kb. 1–1,5 km. De ahogy mondani szokták, ezt már fél lábon is… 6–8 perc múlva célba is értünk! Az időeredményünk olyan se rossz, se jó, 2:17:34 lett. De úgysem az idő, hanem a sikeres teljesítés és a jó társaság a lényeg. Ilyeneket mondanak azok, akik elégedetlenek az eredményükkel. 😀 Pedig nem is vagyok az! Csak egy kicsit. 🙂
Végül nagy-nagy köszönet Lacinak, hogy csatlakozhattam a csapathoz, és Andinak, hogy futott velem, szuper segítő volt!
