Már-már csodaszámba megy, hogy végül rajthoz mertem állni a hatodik Wizz Air Budapest Félmaratonomon, és komolyabb nehézségek nélkül még célba is értem, illetve értünk.
Úgy indult, hogy a nyár második felében rakoncátlankodni kezdett a derekam és a csípőm, ezért egyre kellemetlenebbé vált a mozgás. 9 nappal a verseny előtt aztán nagy elhatározásra jutottam: felfüggesztem a futást, és elengedem a Wizz Airt. De hogy a visszautat teljesen ne „torlaszoljam el”, a fenti mondaton kicsit finomítottam: a Wizz Airt szinte biztos, hogy elengedem.
A futást felváltotta a konditerem, az ellipszistréner, a bicikli, a spinning, és pár nap múlva szinte teljesen elmúltak a fájdalmaim.
Öt futásmentes nap után, három nappal a verseny előtt leteszteltem, mennyit bírok, és mivel jól ment a futás, adtam magamnak még egy esélyt. Csakhogy a visszalépésem miatt a kísérőm, Feri más programot választott, így új futótársat kellett keresnem. Nem is tudom, miben reménykedtem ekkor… Jelentkezzen valaki, vagy ha már így alakult, jobban járok, ha ez a verseny kimarad?
De a sors (és egy másik Feri) nem akarta, hogy ne fussak. Jelentkezett, pénteken 1,5–2 km-en összeismerkedtünk, majd két nappal ezután már ott is álltunk a 2-es szektor végén, hármasban, mivel Feri barátnője, Ági is velünk tartott.
A rajt előtti taktikai értekezleten futótársaimtól azt kértem, ne engedjék, hogy az első kilométereket elfussam, tartsuk a 6 perc körüli tempót, a célidőt tekintve pedig próbáltam a realitások talaján maradva 2:15 alatt célba érni. A titkos vágyam ennél 5 perccel gyorsabb időeredmény volt, de erről mélyen hallgattam.
A verseny első felében a tiszta, illetve lassan benépesedő pályán tartottuk is a 6 perc körüli tempót, csak egy-két alkalommal jelezte Ági vagy Feri, hogy gyorsabbak vagyunk a kelleténél. De mikor azt vettem észre, hogy fél lépéssel Feri előtt futok, akkor már magamtól is tudtam, hogy lassítani kell.
Az időjárás-felelősök remek munkát végeztek: borús, kellemesen „hűvös” idő volt, jobbat el sem képzelhettünk volna. Ehhez képest már az első kilométeren elkezdett gyöngyözni a homlokom, és hamarosan a gyöngyök kisebb patakokká nőttek. De legalább a nap nem égette az arcunkat! Cserébe egy héttel később Bonyhád és Bátaszék között kétszeresen visszakaptuk a napsütést. 🙂
Az elénk bevágókat és előttünk keresztbe futókat ezen a versenyen sem úsztuk meg, bár jó néhány olyan is akadt, akit csak Ági vagy Feri határozott fellépése tántorított el attól, hogy bevágjon elénk, vagy ha ez már megtörtént, akkor ők sarkallták gyorsabb tempóra.
Az első frissítésig tartottuk a kitűzött tempót, de az Árpád hídon, illetve a Margitszigeten már 10–15 mp-cel lassabban haladtunk. Milyen jó, hogy az első kilométereken Feriék kordában tartották a tempómat!
A frissítés, főleg a nagyobb, többezres versenyeken sosem egyszerű mutatvány. Hosszú, több tíz méteren át állnak az asztalok, körülöttük rengeteg ember. Nem egyszerű megtalálni és megkapni azt, amit fogyasztani szeretnénk, közben pedig figyelni arra, hogy pohárral a kezünkben ne nagyon lökjenek fel, illetve mi se öntsünk semmilyen ragadós löttyöt a másik futóra. De azzal, hogy Ági velünk volt, sokkal egyszerűbbé vált ez a procedúra. Megbeszéltük, hogy mit szeretnénk enni, inni, ő pedig előrefutott, és mire Ferivel odaértünk, már szervírozta is az első fogást. 🙂
A szigetről kiérve már nem is tűnt olyan soknak a hátralévő táv, bár tény, hogy jó erős szemüveg kellett volna ahhoz, hogy ellássunk a célig. De a tudat, hogy már csak három híd, aztán még egy „kevés” vár ránk, biztató volt.
A verseny előtt úgy terveztem, hogy az utolsó kilométereket – amennyire csak tudom – megnyomom, de a pesti rakparton ezt még korainak éreztem. Átérve a Szabadság hídon – kb. 1 km volt még hátra – aztán beizzítottam a rakétákat. Nem mondom, hogy mindent kiadtam magamból – már csak azért sem, mert közben kerülgetnünk kellett az előttünk futókat –, de 5:40–5:45 körüli tempóra azért sikerült felgyorsulni.
Még néhány perc és a távolban meghallottuk a zenét, a speaker hangját. Na, még 300–400 méter! Itt már nem szabad megállni! Nem is tettük. A mostani formámhoz képest szuper, 2:12:14-es idővel léptük át a célt. Tavaly novemberben, Siófokon futottam hasonló időt. Igaz, idén jóval kevesebb félmaratonon indultam, az Öböl Félmaraton, a Vivicittá és a Night Run után ez volt a negyedik.
Megkaptuk az érmet, aztán indultunk is a kocsihoz, merthogy Feriék – jutalmul – valamilyen finomsággal szerettek volna meglepni. Nem mondom, hogy élveztem a sétát, már csak azért sem, mert folyamatosan kerülgetnünk kellett a tömeget, de valahogy csak odaértünk. A kocsinál szembesültünk azzal, hogy a jutalomfalatkák otthon maradtak. De ezt egyáltalán nem bántam, mert miután Feri lakásából elhoztuk a zabpehelyből készített kókuszgolyókat, és jó néhányat befaltam, hazavittek.
A kocsiból kiszállva – Ági szavaival élve – elég robotszerű volt a mozgásom, de néhány óra múlva nyoma sem maradt ennek, csak a combomban éreztem a szokásos fáradtságot. De kit érdekel? Sokkal fontosabb, hogy bizonyítottam magamnak: tudok még 2:10 körül félmaratont futni, és remélhetőleg még jobbat is.
Végül óriási köszönet Áginak és Ferinek! Két remek futótárssal és ismerőssel gazdagodhattam ezen a napon. Biztos vagyok benne – már csak azért is, mert beszéltünk róla –, hogy fogunk mi még együtt futni.
