Három kör a Hungaroringen

Nem sokat vacilláltam, júliusban melyik versenyen induljak: egyből a Hungaroring, azon belül is a 12 km-es táv mellett döntöttem, és már kerestem is, kivel futhatnék. A futós csoportokból nem jelentkezett senki, ezért az esemény Facebook oldalán próbálkoztam, nem is eredménytelenül. Egy ismeretlen futó, Rita vállalta, hogy körbeszáguld velem háromszor a Hungaroring aszfaltkörén, de hogy biztosra menjünk, Klára személyében tartalékpilótám is lett, bár őt végül személyesen nem ismerhettem meg.

Autóval utazhattam Mogyoródra és onnan haza is, köszönet érte Évának és Zoltánnak. Miután futótársam is megérkezett, és rajtcsomagjaink is a kezünkben voltak, a kapu felé vettük az útirányt, majd amikor azt megnyitották, a sok futó ellepte a rajtrácsokat. Hát… 20-nál kicsit többen voltunk.

2016 őszén futottam már két kört a Ringen egy Nike edzésen Andival, a következő évi UB-s csapattársammal, de a pálya vonalvezetéséről nem sok emlékem maradt. Leginkább csak annyi, hogy van benne szintemelkedés (nem is értem, miért képzeltem, hogy sík), és hogy az aszfalt széles, illetve hogy nagyon jó minőségű.

Nagyjából a mezőny közepéről indultunk, így a felvezető autó hangját nem hallhattam, de a nagy tömegben nem is arra koncentráltam, inkább a körülöttünk futókra és persze Ritára, aki nagyon ügyesen navigált. Szép lassan ki is kerültünk a sűrűjéből, jöhetett a meredek emelkedő! Legalábbis nekem úgy rémlett, hogy a kör első felében lesz egy combosabb kaptató. Nem is tévedtem, legfeljebb a meredekségét illetően: három évvel ezelőtt szerintem jobban megizzasztott, mint idén.

A futásunk elég rapszodikusra sikeredett. Az első 4 km-en szinte végig futottunk, de a 2–3. körben néhány száz méterenként váltogattuk a futást és a sétát. De hogyan? Az emelkedők, az őrült hőség, az árnyék nélküli aszfaltcsík jól kifogott rajtunk, de többnyire csak felfelé. Mikor aztán újra futni kezdtünk, kis túlzással olyan volt a tempónk, mintha puskából lőttek volna ki bennünket. Egy idő után aztán Rita kérésére újra sétára váltottunk, de igazságtalan lennék vele szemben, ha elhallgatnám, hogy futás közben alig vártam már, hogy megszólaljon. 🙂 De persze a férfiúi büszkeség nem engedte, hogy gyengének mutassam magam – bár ekkor már kezdtem olyan állapotba kerülni, hogy azt sem bántam volna, ha egy vödör hideg víz landol a nyakamban.

Oda-vissza előzgettük a körülöttünk futókat. Mikor sétáltunk, ők hagytak le minket, mikor futottunk, mi őket, de micsoda tempóval! Kár, hogy hosszabb távon semelyikünknek sem volt ehhez ereje, de kedve sem nagyon. 🙂

A futóversenyen túl volt még egy nagyon fontos feladatunk, amit az első vagy második körben végre is hajtottunk. 🙂 Forma1-es közvetítésekben gyakran hallom a rázókő kifejezést, van is róla elképzelésem, de hogy pontosan milyen lehet, nem tudtam. Így aztán az első vagy második körben félrehúzódtunk, és lábbal kitapogattam a felületét és nagyságát. Ezalatt a tankolás (ja, az nem itt volt) és a kerékcsere is megtörtént, így pár másodperc szünet után futhattunk is tovább. 🙂

Bármilyen hihetetlen, a második, majd a harmadik kör is szép lassan elfogyott. Ekkor már nagyon szellős volt a pálya, akár önállóan is futhattam volna, de ezt végül nem vállaltam be. Viszont séta közben megesett, hogy madzag és könyökfogás nélkül haladtam Rita mellett. Kétszer ki is kellett húznia egy gödörből, amit nem vettem észre. 😀

A pálya vége felé a megszokott balkanyar, pár száz méter futás, és mit látok? A rajtrácsot. Harmadszorra! A távolban pedig a speaker hangja!

Ahogy az már lenni szokott, a végére mindketten erőre kaptunk, és végigszáguldottunk a hosszú célegyenesen. A végén a jól ismert kockás zászló 1:35:56-es befutóidővel minket is leintett. Megcsináltuk!

Megkaptuk az érmet, a befutócsomagot, majd megláttuk Évát, aki nem tudta már elképzelni, merre járhatunk. Nem is csoda, mivel én 1:15-1:20-as várható befutóidőt jósoltam, és ő valószínűleg azóta ott várt ránk. Gyorsan készítettünk egy érmes fotót, aztán indultunk is a kocsihoz.

Útitársaimmal egyetértettünk abban, hogy bár szép volt, jó volt, de egyszer untig elég. Ám ahogy az lenni szokott, mostanra már nem vagyok ebben olyan biztos… Egy év hosszú idő, és bármennyire meleg is a pálya, 12 km talán jövőre is belefér.

Végül köszönet mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy induljak a versenyen. Legfőképp Ritának, aki nullkilométeresen végigfutotta velem a 3 kört, illetve Évának és Zoltánnak az utazásért. Rita párjának, Péternek szintén köszönöm, hogy a lelátóról szuper fotókat készített rólunk.