Majdnem két hónap pihenő után április közepén végre újra jutott időm ötpróbás pontszerző eseményeken részt venni. A hétvége mindkét napja kellemes meglepetéssel szolgált: szombaton a Szabadszállás környéki homokbuckákon égettük a kalóriákat Zsófival és családjával a Strázsa Teljesítménytúra keretében, míg vasárnap a harmadik Vivicittá félmaratonomat teljesítettem régóta remélt, de nem várt eredménnyel.
Strázsa Teljesítménytúra
A szombati túra viszonylag ad hoc jelleggel szerveződött. Pár héttel korábban felnéztem a honlapra és megakadt rajta a szemem. A túra a főváros közelsége, az Alföld barátságos szintkülönbségei és a közepesen hosszú táv miatt abszolút bevállalható kihívásnak tűnt a félmaraton előtt. Zsófival a 25 km-es távot választottuk, míg a családja az eggyel rövidebb, 15 km-esre neveztek, ami a mi túránk kb. 11. km-énél indult. A terv az volt, hogy előbb elrajtolunk, utol érjük őket és együtt fejezzük be a sétát. Előzetesen nem vártam gyönyörű tájakat, inkább a tanya – szántó – legelő – szántó – tanya sormintára készültem, de a kapott élmények ennél jóval többet adtak.
A rajt a szabadszállási laktanyánál volt, melyet 15 évvel ezelőtt zártak be, ennek is állított emléket a túra. Tömeg nem volt, gyorsan átestünk az itinerek átvételén és elindultunk a kissé bánatos időben. Szerencsére az eső végig elkerült bennünket sőt napközben már a nap is kisütött. Az első 10 km a környező tanyavilágban illetve a Duna-völgyi főcsatorna kissé lápos partjain haladt. Idő előtt véget érhetett volna a túránk, mert Zsófinak az elmúlt évben nem sikerült megfelelő túracipőt találnunk, futócipőben esett neki a távnak, ami persze azonnal beázott a vizenyős területen. Szerencsére vasakarata és lelkesítésem hatására (Zsófi: NEM akaroooom, menjünk vissza! – Peti: DE és pont!) nem adtuk fel.
A 15 km-es táv kezdetétől az addigi sík terep dimbes-dombossá vált. Megmásztunk különböző kisebb homokbucka hegyeket, szembe jött több, számomra furcsán ható alföldi fenyves. Innentől ezen az izgalmas, látványos terepen próbáltuk utolérni Zsófi szüleit, egyhangúságról szó sem lehetett. Dombra fel vagy onnan le, de néhol a síkterepen is megküzdhettünk a térségre jellemző süppedős homokkal, ami felidézte gyerekkorom nyarainak nagyszüleim hobbi telkén töltött kertészkedős időszakait.
A túra során több ellenőrző ponton áthaladtunk, volt ahol magunknak kellett lyukasztani az itinert (és így majdnem lemaradtunk róla), máshol a szokásos pecsételés volt. A szervezők nagyon kitettek magukért, a lelkes, barátságos és kedves hozzáállás mellett talán ez a túra volt az, ahol az eddigi legjobb csemegékkel, frissítőkkel kínáltak minket. A csokik, péksütik, gyümölcsök mellett a frissen sütött kenyérlángos, a présháznál kínált bor és pálinka, vagy a célban kapható ínycsiklandozó illatú csülökpörkölt (amiről sajnos önhibánkból lemaradtunk) mind olyan extra volt, amivel korábbi túráimon nem találkoztam.
A bő 27 km gyorsan elrepült, kellemesen megmozgatva érkeztünk a célba, ahol sajnos az oklevél nyomtatás szörnyen lassan haladt, de ez nem rontott az összképen. Egy tartalmas szombati napot töltöttünk el, egy számomra addig ismeretlen környéken, jó választás volt ez az esemény. A jövőben jó lesz újra eljönni ide, szüleimet is elhozni erre a túrára.
Vivicittá félmaraton
Ilyen előzmények után az este nem volt szükség altatóra, a Vivicittá előtt jól kialudtam magam. Azzal a céllal indultam reggel a Margitszigetre, hogy egy laza félmaratont fussak. Nem akartam magam kihajtani, a tavasz ezen időszaka most a Balatonman-re való felkészüléssel telik. Érkezhettem volna némileg korábban a helyszínre, ahol már egy órával a rajt előtt is szuper hangulat volt, de szerencsére így is jutott mindenre idő és a bemelegítést sem alibiztem el, 08:50-kor már rajtra készen álltam az egyes rajtzónában.
A verseny első fele szinte már túl jól sikerült. Az időjárás kegyes volt hozzánk futókhoz, a póló-rövidnadrág tökéletesen illett a tempómhoz. Folyamatosan 4 percen belüli km-eket tudtam futni és nem éreztem, hogy ez ne lenne tartható. Annak ellenére, hogy az órám szerint a pulzusom 170 körül mozgott, végig könnyeden futottam, nem éreztem fáradtságot, minden remekül ment.
Aztán a Rákóczi hídnál a fordítónál kiderült, hogy miért is volt ilyen könnyed a tempó. Addig szinte végig délnek futottunk, ott északnak fordult a pálya és szembe fújó szelet kaptunk szinte az egész hátralevő távra. Innentől kissé küzdelmesebbé vált a futás, de mégsem lassultam, a fáradtság is elkerült. Idén ez volt az első belvárosi futásom, jó volt újra az ismerős terepen futni, ez is, meg a szokásos zenei pontok is segítettek a motiválásban. Egy-két sporttárssal egymást előzgetve jó tempóban haladtunk a cél felé. A Margitszigetre visszaérve már éreztem, hogy emlékezetes időt futok, amire egy kis hajrázással még megpróbáltam rátenni. Így aztán nem ért váratlanul, csak nagyon boldogan, hogy a számláló még nem érte el az 1:24-et, amikor befutottam.
Nagyszerű érzés volt, hogy a több, mint 8000 indulóból a 71. helyen végeztem, de amire igazán büszke vagyok, hogy sikerült átlagosan 4 percen belüli kilométereket futni. Tavaly a Kolonics emlékfutáson ezt már átéltem, de BSI-s versenyen még soha. Ha egyszer összejön, azt az ember foghatja a csillagok szerencsés állására, de így, hogy fél éven belül kétszer is sikerült, ez már nem lehet véletlen. Egy szóval nagyon örültem az eredménynek, jelenleg félmaratoni távon nem is látok magam előtt más célt, mint hogy ezt a tempót könnyed futással tudjam hozni.
Jó volt ezen a hétvégén kimozdulni és sportolni, ráadásul ezzel a 7 ponttal is növeltem az esélyeimet, hogy az eseménysorozat végén zajló sorsolás egyik nyertese lehessek, aki Tokióba utazhat az olimpiai csapattal. Ez egy álomszerű lehetőség, amihez csak további pontokat kell gyűjteni.
