Tavaly óta számomra október 23-a nem csak ünnep, munkaszüneti nap, de egy szuper verseny, a Kolonics György emlékfutás időpontja is. Az esemény – nemes célja, hangulata, a számomra ismeretlen helyszíne és jó eredményem miatt – az elmúlt évben felkerült a kötelező futásaim közé. Szerencsére, ahogy az alábbiakból kiderül, idén sem kellett csalódnom, ismét egy emlékezetes futás sikeredett.
A verseny célja “KOLO emlékének megőrzése és a futás népszerűsítése”. Nem biztos, hogy mindenki tudja (én is csak a tavalyi verseny előtt kerültem teljesen képbe), de ki is volt Kolonics György?
Kolonics György kenus, Atlanta és Sydney olimpiai bajnoka, aki két olimpiai bronzérmet is szerzett, továbbá kimondani is hihetetlen, de 15x-ös világbajnok és további megszámlálhatatlan világbajnoki, Európa-bajnoki és magyar bajnoki érem tulajdonosa. Kolo tragikusan fiatalon, 36 évesen, ötödik olimpiájára készülve, edzés közben váratlanul hunyt el.
Kolora emlékezve három távon lehetett indulni, én idén is a félmaratont választottam. Alapvetően nem vagyok túlságosan baráti viszonyban a 11 órás (vagy későbbi) félmaraton rajtolással, de most örültem neki. A maraton, majd az utána jövő estébe nyúló terepi túlórázások után, a hosszú hétvége végre a feltöltődés jegyében zajlott, sok alvással, késői keléssel. Az előzetes rajtszám átvétel miatt (köszi Zsófi!) kedd reggel már teljesen kipihenten, elég volt fél 10 felé indulnom a szép napsütéses őszi időben.
A nevezések gyors betelése és a kedvező időjárás is előre sejtette, hogy a helyszínen nagyobb tömegbe fogok ütközni. Ez nekem különösebb gondot nem okozott, csak a ruhatárat vettem igénybe. Ahogy néztem, másoknak se lehetett nehézkes a rajt előtti készülődés, a leghosszabb sor kis túlzással a vattacukros árusnál állt. Megfelelő bemelegítés után odaálltam a rajthoz és a startpisztoly eldördüléséig a tempóm megválasztásán gondolkodtam. Persze, megint a maximalista énem nyert, jöjjön, aminek jönnie kell, elvetettem a spórolást a hétvégi terep félmaratonra.
Csak a második etapban tudtam elrajtolni, szűk három perccel az első 100-150 futó indulása után, így aztán folyamatosan voltak előttem előzendő célpontok. Az ilyen előzgetéseknek számomra kissé olyan doppingoló hatása van, mint a szurkolók biztatásának vagy egy-egy megszólaló jó zenének. Nagyon jó jelnek vettem, hogy stabilan tudtam tartani a 4 percen belüli kilométereket, a fáradás meg nem jött. Amikor féltávnál az első ütemben rajtoló Staicu Simonát is megelőztem, akkor már sejtettem, hogy ez most egy nagyon jó futás lesz.
A táv nagy része jól futható volt, idén (sajnos?) elmaradt a malackodás a nagy pocsolyákban. A pálya nem tartalmazott olyan budapesti látványosságokat, mint a maraton vagy a belvárosi félmaratonok, kevésbé nagyvárosi, sokkal zöldebb, ember közelibb utakon haladtunk, lehet hogy ez az atmoszféra is külön ösztönzött. A Lupa-tó/sziget környékén levő erdős, Duna-parti szakasz különösen tetszett. Az utak a pálya 2/3-ig nem voltak zsúfoltak. Javasolnám viszont a szervezőknek a rövidebb táv más időpontban indítását, mert miután már visszafelé futottam és elhagytam a 11,5 km-es táv fordítóját, a tömeg jelentősen megsűrűsödött. Nem csak a már visszafelé futók előzése volt problémás, de a szembe jövőkkel is sokszor majdnem koccanásra került sor. Ez a kis negatívum azonban nem zökkentett ki és nem is vett el az élményből.
A Népszigetre visszaérve, utolsó tartalékaimat mozgósítva végül számomra történelmi 1:22:32-es idővel végeztem. Az órám 21,2 km-t mért, de ha még a valóságban kicsit rövidebb is volt a táv, akkor is hoztam a nagyon régóta várt, 84 percen belüli félmaratont. Év elején nem hittem volna, hogy ez idén összejöhet. Ráadásul a szuper idő dobogót, abszolút harmadik helyet eredményezett. Ez az amúgy is remek év egy újabb büszke, boldog sportpillanatot hozott nekem.
Nagyon jó érzés volt, hogy dobogón állhattam olyan szuper futók mellett, mint András és Szabolcs, akiknek eddig csak a nevével találkoztam néhány haza verseny élmezőnyében. Azonban ez a verseny többet nyújtott, mint egy egyéni megmérettetés. Megemlékeztünk egy nagyszerű sportolóról, aki teljesítményével példával szolgálhat előttünk. Egy emberről, aki ismételten bebizonyította, hogy kitartással, alázattal és szorgalommal szinte bármire képesek lehetünk. Jövőre is szeretnék ott lenni, és mindenkit csak bíztatni tudok a részvételre, mert kevés olyan pozitívat láthat az ember, mint amikor a legkisebbektől a legnagyobbakig egy emberként futnak a sport öröméért, saját határaik feszegetéséért és Kolonics György emlékéért, aki már nem lehet velünk, de rengeteget tett azért, hogy nagyon sokáig emlékezzünk még rá.
